Csak azért mondom ezt, mert legutóbb a Csutak a mikrofon előtt-ön sírtam. Tele vagyok lezáratlan ügyekkel, és nem tudom, hogy lezárni vagy folytatni szeretném őket jobban. Ne csináljak úgy, mintha lenne magánéletem, igaz?
Akkor is fogok írni egy tárcanovellát, ha nincs életem. Akkor is, ha belepusztulok.

Nekem minimum egy Színes Géza kell.

Tegnap este Lárika a vállamra borulva zokogott a meghatottságtól, mert adtam neki 120 forint borravalót az avonos habfürdőre és a füstös szemek szemceruzára. Most egy flakon szénsavas ásványvizet dugok a fülembe, és azt hallgatom, ahogy pezseg. Nem bírom Lárika szagát.

nem tűröm
blúzom
az időt

Az egyetlen élhető perspektíva, hogy mostantól egy Coelho hős vagyok, példának okáért mondjuk egy Klopacsekné-meg-akar-halni.

a szellőzködő lánymelegben
jázminolnak a hapsikok

Sokszor sokan néznek, de nagyon. Most tanulgatom. Test csak annyira vagyok, amennyire hagyom. Még nem hagyom, de ha majd igen, akkor viszont nagyon.

Néha elképzelem, hogy ha nem lenne se kezem, se lábam, akkor ez mennyire menne. Akkor valószínűleg simán csak nem akarnék lenni. Autoimmun vagyok és magas, az arcom nézhető, lefogytam tíz kilót, tudok öltözködni, az arcbőröm hibái megfelelő szerekkel eltüntethetők, van is miből ilyenekkel foglalkozni, szóval még mindig túl sok az előnyöm ahhoz, hogy ne foglalkozzak vele. Amikor rímelek, akkor nem direkt. Ha majd nem lesz se kezem, se lábam, akkor megígérem, hogy majd csak lenni nem akarok, és olyan spirituális leszek, hogy ha lenne kezem, le is írnám.

a tortafor
ma oly kerek
reggel
ire pont
megleszek
eszek

ahogy én vagyok
úgy vagy te nem

nekem lenni
nem könnyű
de nem
lehetetlen

úgy döntöttem van
két vesém az
egyik te vagy a
másik én

Elképzeltem ma a Margit híd közepe táján, hogy írok egy nyilvános netnaplót. Hajmeresztő. A budai hídfőtől az Oktogonig gyalogolok. Mindig akkor jön rám a gondolatiság, amikor minden egyéb dolgommal úszok. Elkezdeni végre a lakásfelújítást leszervezni nem gondolati. Az akciós, egy hónapja kifizetett fogfehérítésre időpontot kérni sem az. Most azon gondolkodom percek óta, hogy még mit felejtettem el. Nem is vagyok gondolati. A két hónapos csekkeket már befizettem. A munkahelyi csúszásaimat itt számba sem veszem, mert tényleg megbolondulok. Szexuális életem jó ideje (rossz ideje) nincs, de ilyenről nem mindig illik beszélni. Mikor illik ilyenről beszélni. Mi lenne, ha még nyilvános netnaplót is írnék. Ebben a kijelentőmódban semmi különös szándék nincs, sem figyelemfelkeltés, sem önmagam árnyalása. Ez tény. Mint a tiszta csap, meg a három hetes pesztó bűze. Ez nem tudom, mennyire gondolati. Unom már a modoroskodást. Sokszor érzem azt, hogy sokkal szabatosabb és gátlástalanabb vagyok, mint azt sokan gondolják (túl sok a sok, ez egy rossz írás), csak a gátlásaim ezt félnek megmutatni. Igen, van ilyen, tessék rám nézni, ruha alatt én is meztelen vagyok. Réka is megmondta, hogy mindenkit előbb vagy utóbb el kell képzelnie meztelenül, mert nem megy nem így. Hát én is mindenkit így látok, csak szólok. Nem megy nem így.
A Margit hídon nem bírom tovább, hiába a tepsifenék, amit a dzseki legalább félig takar, muszáj levennem, mert már a tarkómon folyik az izzadság. A derekamra kötöm. Tudom, hogy sok mindenki szeretné magának az én bizonyos tulajdonságaimat. Nem tudok ezzel mit kezdeni. Nem mindig jobb ettől. Egy családállítás vagy egy születéscsoport biztos feltárna. És mi van akkor. A susogós dzseki persze csúszik lefelé, folyamatosan igazgatni kell, de a Margit híd gyönyörű, és ezen nem változtat sem a tepsifenék, sem a műszál, sem a traumatikussá metaforizált, csodálatos gyerekkorom, sem az, hogy napi legalább egyszer elgondolom magamban, hogy egyszer ki fognak rúgni (sok az egyszer, ez egy rossz írás). Attól félek, mindenkinek megvan ez a meztelenül látása, mint nekem. Olyat is tudok látni, hogy ki milyen anya és apa, de ez most nem jön ide. Érzem, ahogy a végtelen kishitem és iróniám leválaszt bizonyos örömökről. Ad más örömöket persze. De az nem váltható be tartalmas szexuális életre. Az őszinte mosoly és az ügyes testviselés egy idő után igen. Nehezen tudok sok szóval, széles mosollyal dicsérni, minden ilyen szó mintha belőlem venne el darabokat, mintha engem fogyasztana belülről. Ciki. Gyönyörű a Margit híd, sírni tudnék, annyira jó felnézni az égre, jó rátapadni a körúti formákra, nem látszik egyiken se, hány zsidó, komcsi, nő, férfi, kicsoda micsodája halt itt bele bármibe, tervezett házat, rombolta le, hány demagógia kicsodája-micsodája nőtt-nődözött itt akármelyik ablak mögött, mert minden ablak egyformán szép és a miénk. De szar leírni, nem tehetek róla, hogy mi, magyar, büszke, csodálatos, de leírom, mert nem bírom nem. És szégyenkezve, de nem bírva nem akarni táncolni táncolok végig az előszobán, és nagyon meg fogom bánni kicsit egyszercsak mindjárt, hogy ennyire kirakatba tettem a kicsinyességem és a fennkölt izgalmatlanságom, azt hogy gyönyörű ez a büdös, szemét, szívtelen, mocsok város, és hogy az isten rohassza meg, jó benne még egyedül lenni is. Gyönyörű vagyok, nem lehetek nem az, gyönyörűnek érezni magam biztos, hogy szexi, nem lehet nem az.
Tudom, hogy ez egy rossz írás.