Z. Szanyi Lelianna átlagos bazmegyei fess pestasszonyember, nem kutatja az indokoltnál intenzívebben a családfáját, nem politológus és Magyarország-szakértő, nincsenek a fejében sem indokolt, sem indokolatlan állam- és/vagy összeesküvés-elméletek.
Z. Szanyi Leli anyai dédanyja cigány, térben balszélső szomszédja sváb, kis lengyel kikacsingatásokkal. Lelinek az általánosban akadt földrajzórákon némi vaktérkép-fóbiája, de ki lehetett ezzel egyezni, legfeljebb, mondta Édesanya vasárnaponként a cérnametéltet szippantgatva, legfeljebb, na mitadisten, nagyügy, majd nem lesz a gyerekből egy világtörténész. Nem is lett. Édesapja egyszer kokettált egy zsidó lánnyal, esetleg fiúval a sorkatonai szolgálat egy óvatlan szabad vasárnapja alkalmával, de ezekről Lelinek hálisten fogalma sincs, és ha lenne, se érdekelné az indokoltnál jobban.
Leli a szomszédjától vesz Avon termékeket karácsony előtt és az eseti leárazásokkor, attól a szomszédasszonyától, akinek nagy kampós orra van - apai, és még véletlenül sem anyai ágon persze -, és aki a múltkor a cigányokat okolta azért, hogy a lomtalanításkor elhordták a bútorait a folyosóról, azokat a bútorait, amiket pedig folyosó ide vagy oda, még javában használt. Tényleg a cigányok voltak, Leli ezt tudja, már ha egyáltalán ők mint ilyenek alleszcuzammen léteznek, de mégsem bólogat a szomszédasszonynak, hogy tudja, mert a szomszédasszony azt a végén még félreérti. Leli fél magától is, hogy mi van akkor, ha bólogat, mi van akkor, ha a végén addig-addig bólogat, míg a végén ő maga is félreérti.
Leli a Coopban vesz fehér kenyeret, mert ugyan kicsivel drágább, mint a csomagolt félbarna szeletelt a Lidlben, de a Lidl mégiscsak Lidl, ott a menstruációkor valahogyan hátrányosan megkülönböztetik a női pénztárosokat, hallotta a múltkor a Coopban, valami piros szalagot kell olyankor a hajukba tűzniük. Nem is akar Leli ebbe az egészbe nagyon belegondolni, mert még a végén annak is utánaolvas, hogy a nagy áruházláncok tulajdonosai is mind zsidók, és akkor mi lesz. A Coop a falu éléskamrája, oda kell menni, ez így van rendjén. Leli vagy mindent el tud már képzelni, vagy inkább nem gondol bele semmibe se, mert ennyi, ennél többet egyik adott helyzetben sem lehet az ember lányának tenni.
Lelinek vannak barátai is, már amit a köznyelv - ivás, sopánkodás, szakítós időkben csetelés, karácsonykor, névnapkor Avon-ajándékozás - barátnak nevez. A kóser konyha, a szétválasztós diéta, a székely kapu és a feng shui sem érdekli az indokoltnál jobban Lelit, van ilyen, adódik, lesz, lepottyan, akad stb., nem kell neki mindig mindenről tudnia és véleményt formálnia.
Leli korlátos ember, azt olvassa el, ami az adott pillanatban érdekli, legyen az Story magazin, közhasznú társadalmi fényreklám vagy Agota Kristof. Evez, evez Leli az élet tengerén, bizonyos környezetben bármelyik olvasmányt képes szégyellni, és kikötni a bánat díszzsinóros szigetén. Nem tudja sokszor eldönteni, mi az igazabb, a Pretty Woman Julia Roberts-ének Beverly hills-i fürdőkádvergődése, vagy Grecsó legutóbbi tárcája az ÉS-ben. Félálmában szokta elérni az a kegyelmi állapot, amikor már nem is akarja eldönteni. Szereti ezeket a kegyelmi állapotokat, ezekben a félálmokban - vigyázat, Leli álmai megtörtént álmokat dolgoznak fel -  szokott a baloldali szomszédja körülmetélt Fradidrukker lenni, a jobb szomszédja meg életvidám trabanthikomatos rokkantnyugdíjas, aki vasárnaponként egy liter sebbenzinből körbeutazza a világot energiaszegény és környezettudatos paripájával. Tudja Leli, hogy az egésznek semmi értelme, de már nem is akarja Leli azt hinni, hogy ő bármihez ért, és hogy bárminek a világon lenne értelme.
Egy nagy bánata van Lelinek. Az, hogy ő ilyetén formában nem is létezik. Vagy ha tévedésből mégis igen, akkor azzal a lendülettel már mehet is ő azon melegében a jó büdös picsába - nem is feltétlenül önmaga, hanem urambocsá mindig a mások véleménye szerint. Bólogatna Leli, bólogatna ő mindenre, amiben hisz, de fél magától is, hogy mi van akkor, ha bólogat, mi van akkor, ha a végén addig-addig bólogat, míg a végén a világot ő maga is alaposan félreérti. Ő, aki pedig egy percig sem létezett soha senki számára.

Azt mondtam a telefonos médiakutatónak, hogy 36 vagyok, csak mert 35-ig keresett embereket aranyvasárnap. Nincsen érzés semmi.

A fürdőköpeny kapucnija egy ember, velem lakik, ha itthon vagyok, velem van, akolmeleg. Mondom neki, nem lesz semmi baj, és hányok. Megsimogatja a fejemet, ráteszi a nagy puha frottír pirosságát a fejemre, oda, ahol ha férfi lennék, talán már kopaszodnék is, fogja a fejem. Nem lesz semmi baj, mondom a piros fürdőköpenynek, visszavigasztalom, amiről persze ő is tudja, hogy semmi értelme, de csak mosolyog, és tűri, és fogja a nemkopasz fejemet, és utána tényleg, de tényleg nem lesz semmi baj. Kitágult tudattal nézem az előrecsúszott zoknimat, eszembe jut, hogy ma sem gugliztam meg, mi az a Köchel-jegyzék, amit a Muzsikáló Reggelben pedig minden reggel hallok. Sárgászöld szédülést érzek a torkomban, valami jön, elkap, tapossa a vécékefét a zoknim eleje, lefejtem a saját kezem a saját fejbúbomról, megkönnyebbülten, már láztalanul hányok szinte orrból, és nem bírok még annyi mindent abbahagyni.

Észrevettem-e már, hány mindenek vagyunk egyszerre. Hogy mennyire bele tudunk lógni egymás általános tudatalattijába - úgy szakmailag, mint emberileg. Hogy mennyire többesszám vagyunk akkor is, amikor egyedül vesszük a tejkenyeret. Hogy csúszkálok én is ide-oda a meg nem született gyerekeim, a le nem feküdt lefeküdnivalóim, a más örömei és a saját kivetítgetéseim között, és úgy röhögök, hogy talán már röfögök is kicsit a próbafülkében, amikor a céundában, a rövidlábú és almaalkatú asszonyok birodalmában egy  lábszárközépig érő xl-es skinnyleg lovaglónadrágban hallom a Figaro házasságát a hangszóróból felcsendülni. A karácsony se csak Vörösmarty tér, a himnusz se csak tarsolylemez. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden a világban mennyire én, mennyire mi mindannyian vagyunk.

Vannak közös halmazok.

Közel vagyok ahhoz, hogy csináljak magamnak egy válogatás cd-t, és halálosan beleszeressek magamba. Nyilván szmájli.

Pofozom, ölelem, csikizem, szeretem, utálom, unom, megcirógatom, kiengesztelem, megkövetem, boldoggá teszem, frusztrálom, röhögtetem, fellógatom, kicsomózom, befordítom, kirekesztem, engedem, szorítom, bőgetem, leszarom, felcsigázom, elringatom, boldoggá teszem
magam.

Amikor sudokuzok extrahardon, az elején azt gondolom, azért nem élvezem még, mert nemrég fejeztem be az előzőt, különben is, kevés a szám. A közepén azt gondolom, azért nem élvezem, mert sok a kétesélyes négyzet még mindig. Aztán a végén azt gondolom, azért nem élvezem, mert ez már nem kunszt, csak mechanizmus, túl sok a szám. Szeretek sudokuzni nagyon, mindig várom, hogy élvezzem.

A frufru az új mell!

Szeretlek, Rezsó Krisztofán, gondolta a lány, aki mindig más volt, szeretlek, Szabódó Juki, gondolta a fiú, aki mindig más volt.
Rezsó Krisztofán táncos, heregyógyász, alvásszakértő, segédlegény, főpéklapát, Szabódó Juki tanuló, péhádé, szereposztó díván pamutbojt, alkalmazott irodalomtudomás. Tulajdonképpen, gondolta Juki, és gondolta benne Krisztofán, tulajdonképpen pont le van fedve ezzel minden érzelem, ami a világban fel-felkapja a fejét itt-ott, vizsgálóágyon, egyetemi padban, színpadon, könyvben, írásban és szóban, mozdulatban, metrón, bugyiban, gondolta a lány, aki éppen most Szabódó Juki volt Rezsó Krisztofán fejében. Csak ki kéne találnia egy másik Rezsó Krisztofánt, gondolta Juki befelé, magában, Krisztofánnak véletlenül sem az orrára kötve, hogy ő tulajdonképpen nincs is. Hogy most sincs, mint mindig.