Egy igazi nő nem tudja levetkőzni a női mivoltját (női börtön lakója, kékfény), nem tudok élni nélküled (apostolok, önökkérték), a vizelettartási problémámat biztosan nem (a lé elviselhetetlen könnyűsége, tenalédi).

Csak az apakomplexusomat ne. Legalább azt ne. Köszönöm, várom a folytatást.

Békén kell az állampolgárokat hagyni, bökött fenyegetőleg a mutatóujjával a hajléktalan felé a fehéringes, mielőtt felszállt a buszra. Az a hajléktalan csak vigyorgott ott fogak és szavak nélkül, nem is kéregetett senkitől, szóval lehet, hogy szegény nem is volt hajléktalan.

Egy bácsi a Hungárián a zebránál felémfordult. Féltem kicsit, hogy valami hegyibeszéd következik, Apa ne nézz, mert elrontom, de aztán végül csak megdícsért. A Kamaraerdőről lefelé gurulni a háború után versenyezve, így mesélte. Személy szerint én meg egy vidékinek öltözött biciklista vagyok, nem csak lélekben. További jó utat, mondtam kicsit magamnak is. Ma már van a Főnök, rámfér.

Tegnap este négyen tekertünk a teremben, az Életmódszerűen Kataedző, a Fürdőruhás Háztartásbeli Démon, a Süketnéma Külföldi és a Fehértérdű Én. Tiszta Pom Pom.

Nincs kétféle törülközőm, ahogy most szokás. Harmincféle van, ízléstelen, családias, keresztbe és hosszába csíkos, anyagában avitt, Nagyi monogramja, Manyi néni lengyelpiaca, mindenkinek elmondom, szabadkozom, én így élek.

Van egy hely, ahova nem tudok írni. Nincs egy hely, ahova tudok írni. Mivégre ez a spleen, miért beszélek mindig ennyit a törülközőimről.

Néhány nő kedvéért azért nagyon szeretnék bizonyos férfi lenni. Félreértés ne essék.

Nem kívánok én senkinek semmi rosszat, csak hogy árnyalja őt jobban az élet, kedvemre, drasztikusan, orrvérzésig.

Írtam ma Ágikámnak, hogy úgy érzem magam, mintha a topmodell leszek-ben lennék, csak én nem topmodell leszek, hanem mondjuk semmi. Jó, nem egészen így írtam.

A testem másfélszer én vagyok.

Mindenhol a nők bokáját nézegetem.

Álvemhes vagyok.