Lassan időszerű lenne egy olyan frissített blogszínházi egyfelvonásos, amiben már csak hárman - Anya, Gyuszó, én - bénázunk az élet tengerén, és vigyázunk, hogy ki ne kössünk a bánat szigetén.

Kívülről Anya és én skandináv filmdráma vagyunk, én szögletes, kissé autista nebáncsvirág, ő szikár zongoratanárnő. Az ágytál úgy áll a kezemben, mint egy csokor szalma, remeg a hangom, képtelen vagyok emberül viselkedni, ölelni, puszilni, átadni úgy egy tál sütit, ahogy egy kórházban illik, meleg szeretettel, forró öleléssel. Helyette kívülről a kórterem mint egy szovjetunió-beli szegényállam szegénykórháza adok-kapokkal, pszichológiai fegyverviseléssel, szederjes és agyonfirkált nővérarcokkal, gyilokkal, a közepétől meg Almodóvar. Nem kell kiabálni, nem csak maga van, odacsap, ha úgy tartja kedve, nem ürít ágytálat, így büntet. Voltál-e szerelmes, te, te agyonfestett ribanc, édes kicsi lányom, anyád van-e, szereted-e, valakid, akárkid, bárkid, aki fekhetne ott az ágyon, van-e, kérsz-e egy deci vért az arcodba, kedves, arcomról, számról, szám rezdüléséből olvasni tudsz-e? Téged is anya szült meztelen, szóval lehet, hogy a te lábad is a gomba eszi szanaszéjjel, ha akarod, ha nem, a te összeizzadt, pudvás takaródat is fel kell rád húznia valakinek, ha te már nem tudod, a te combod nyaka is törhet halálosra hetven felett bármikor, és belehányhatsz a saját szádba kezek nélkül, sok unokával és unásig leélt élettel. Figyeld a számat, te, szerelmetes erzsókom, te angyalhajú szászerka kurva: az úristen mentsen meg attól, hogy azt kapd, amit adsz. Ürítsd ki igenis, ne alázzál engem igenis, és ha azt mondja valaki, hogy kérem szépen, te ne köpd le igenis, és dolgozd el rendesen annak a vérvételnek a végit igenis, ne nézz, ne égj, e láthatatlan börtönt ne lásd, és az isten szent keze verje a megsebzett lelkedet cipóra, ha már egyszer téged aláztak, vertek, néztek hülyének, akkor annak az ártatlan néninek, akinek nem kell sok, hogy ne legyen már annyira se, mint most, légyszíves és az összes szíveddel bazmeg most már végre megbocsáss.

A szentséges úristenit már az egész kurva magyar egészségügynek, azt.

Klárika egyemmeg elvisz kocsival Anyához, annyit segít, hogy az szinte már kínos. Nézd, itt hordtam anyukámat művesére (meghalt), itt feküdt apukád (meghalt), itt mondtak le Gyuszóról az orvosok (majdnem meghalt), ez meg itt a Ronald ház a beteg gyerekeknek, szép tágas belül, nemrég építették (idő kérdése). Hangosan köszönünk a kapusnak, és nagy tenyérlengetéssel, nevetve integetünk be neki. Maffia ez, nem fizetünk napi kétszer négyszázat. Még ha a kórház kapná, de nem, mondom, maffia, hát ezt nekik kapupénz (meghalunk).

Anya ma eltörte a bokáját tornaórán, kórházban van. Gyuszó be van zárva, a kutya meg van zavarodva, a macska meg fel van mászva a forró bádogtetőre.
Nagyi is elesett a házunk lekerekített kőlépcsőin, de annyira, hogy szabályosan kilukadt a koponyacsontja. Egyszer Anya is arcraborult a jeges járdáján, de úgy, hogy össze kellett varrni, és majdnem ráment a szeme. Apa is esett már le a stablondeszkájáról, és Gyuszó is számtalanszor bukott már orra a tolókocsijával a fűcsomóin és a felrepedezett járdáin. Én is estem már fel spontán akármijében, ami az udvarán van.                            
Most, hogy hirtelen aktuálissá vált - mondjuk jó, leginkább tényleg csak bennem - a kérdés, hogy hogyan létezzünk ennyire kevesen és törékenyen abban a nagy házban, fogalmam sincs semmiről. Hogy mit kezdene az a szegény ház nélkülünk. Hogy akkor ki lenne tanúja annak, ha nem az a ház, hogy éltünk, és ebbe Apa, Nagyi, Nagyapa, Titusz, Manyi néni, Jocó, János bácsi és Sikerle néni is belehalt már.
Sose tudnék elköltözni onnan, pedig nem is lakom ott.

Kátrányból erényt, hátrányból regényt. Kovácsolni.

Ez nálam úgy van, hogy megfogadom, ha lefogyok, vágatok frufrut, aztán tovább hízok, és a túlsúlyt frufruval palástolom. Előrehozott elválasztások.

Sikerült végre négyre begumiznom, nem lesz szomi, egész álló nap vicci lesz. Jövő héten meg fodrász. Mik tartanak izgalomban, őrület. Mint Katiba a gyerek.

Hé. Vagy. Aha. Vagyok. Észrevetted már? Mindent észrevettem. És azt tudod? Mindent tudok. És amit tudsz, hova teszed? A válltömésembe. Ne már, mikor? A nyolcvanas években. Olyan aranyválltöméstűvel? Azzal hát. Iskolaköpenybe is? Oda is. És? Mit és. Később? A kilencvenes években haspólóba. Köldök fölé? Köldök fölé. Gumírozva? Úgy. Kétezerben? Szivacsbetétbe. Push upba? Abba is. Köldök alatt, mellkas felett mindenbe. Nem fordítva? Nem. Hívhatjuk mellnek? Hívhatjuk. És? Mit és. Most hova teszed? Sehova. Ahova esik. Becsúszik. Néha vállba, néha térdhajlatba. Egyszer tarkóba. Bugyiba sose. Lehet, hogy nincs. De van. Tudod. Jó, tudom. Mindent tudok. Mindent? Mindent. Szagod? Jó. Parfüm? Nem. Saját. Ezt szeretik. És akkor most mi van? Semmi. Test. Vagyok. Vagy? Vagyok.

Apától ma nem kaptam virágot, kicsit meg vagyok sértődve.

Én elmentem piszkozatba épésszel.

Önkritikát gyakorolok. Amikor az ember nem a gyerekének a képeit publikálja, mert nincs neki, akkor előkotorja a saját gyerekkorijait, és azokat publikálja. Pont ugyanannyira érdekes a kettő. És ebben esküszöm, semmi indokolatlan le- vagy felértékelés nincsen, egyik irányba se. Vagy mondjuk, ha már önkritikát gyakorolok: na és akkor mi van, ha cuki gyerek voltam. Szerintem tényleg minden gyerek cuki.

Tetőtől talpig turkáltság, stíluskeveredés-kavalkád, pingvinőrület. A kesztyű akciós kötött szürke zöldséges.  A napszemüveg pierre cardin. Új kesztyű jól markol. Ajándék napszemüvegnek ne nézd a bifokát. Hat hónapja egy dekát se fogytam. Úgy gurulok, mint kés a tyúkban. Sose kontrázok, mindig kézzel fékezek. Annyira lila vagyok, hogy már fáj. Így beütöm magam tetőtől talpig, érted.

Ó, ezek a mázsás lábak, ez az állandó égő és viszkető összehasonlíthatnék.