Ma azon sírtam valódi könnyekkel, hogy a lakberendezés nekünk luxus lett, nem is pénz, inkább idő alapon. Hat zsák ruha bizonyítja: jótékonykodás ide vagy oda, nincs időnk másfél hónapja egy hétfőtőlpéntekig családesegítőre. Képek és szemeteszsákok a földön, mindenütt az életünk hiányába botlom. Az az IKEA lámpa pedig milyen tetszetős lenne. A Gépész hol tüdőből köhög, hol megsimogat. Csak Rotschild tejre van időnk, nyolc után az élet tényleg drága. Természetgyógyászról álmodom nappal, és hogy veszek olyan étvágycsökkentőt, amit az Író ajánlott éjjel. A villamoson megnyugtat a rázkódás, hogy talán másnak se jutott több idő a sorbanálláskor. Minden pillepalackot össze kell nyomni, minden kávézaccos edényt a mosogatóba kell tenni. Ugye hogy a munkaidőnek ötkor kéne véget érni. Ugye hogy ez így nem a mi életünk. Ilyeneken méltatlankodom.

Beszéljük itt az ágikámmal, hogy mi is van tulajdonképpen, meg hogy az okokat boncolgatni mivégre érdemes. Az okokig el sem jutok visszafelé, már a mivan-nál megrekedek.
Vegyük sorba: szájszélrákfélelem, álmatlanság, egzisztenciális szorongás és egyéb szorongás, helyzetfelismerhetetlenség és egyéb felismerhetetlenség, múltmagyarázat és egyébmagyarázat, jelenhiány és egyébhiány. Hát meg egyebek.

Turkáltam újruhát neki, vettem leértékeltet magamnak.

Minden megtörténtet ki kéne mondani legalább egyszer az életben.

Valamiért arra tippelek, hogy az én is úgy kaptam ajándékbá-ból az én is úgy egyszerűen lefordíthatatlan bármilyen nyelvre, de leginkább az úgy, egy jó hosszú ú-val, nyomatékosan mondva. Érted, hát hogy úgy. Lehet cáfolni.

- Tudod, miért jött be az előbb, ugye?
- Mi, be fog jönni?
- Nem. Már volt. De ugye tudod, miért jött be az előbb?
- Mi, bejött?
- Beszéltél is vele.

Gyönyörű magasugró lányok az Eurosporton, modellalkatok modellarccal mind. A magyar közszolgálatin Koós rángatja szegény megboldogult Dajka Margitot egy bevilágított medence partján, hogy Leszek a cselédje, én megboldogult meg még szopva-nyalva, konzervatív módon eszem a pálcikás jégkrémet, pont mint mindenki más úgy '81 magasságában, nem harapva.

A Niki lányom bizonyos szempontból az édesanyám reinkarnációja.
(Zalatnay Sarolta)

Poszttraveliális depresszió, fehéren világítanak a barna lábfejemen a körmök. Egyértelműen nincs tájékozódóképességem és időérzékem, elfelejtek pár perce megbeszélt dolgokat, a buszjegyek árait és magukat a buszjegyeket is összekeverem, a szövegértésem bajos, fotózni nem tudok, az alkatom magamutogatásra mára már teljesen alkalmatlan lett, viszont remekül tudok érezni. Magamat is, meg a géniusz lócit is. Azt kell, hogy mondjam - bár nem szívesen teszem -, hogy mintha az utazás is - mint olyan - magányos műfaj lenne, akkor is, ha csoportos. Én érzek, te érzel, ő érez. A Gépész azt mondja, élne ott. De most komolyan, hogyan mondjam el, hogy milyen volt, basszus.