A Joli?, hát a Joli az kérlek káromkodott, mint az istennyila, mert hajnalig érintésvédelmeztek a lakásán, de remélem, azért te jól vagy, mondja előttem a közismert közjavatalozó kevésbé közismert középvezetnője mísz hangon a telefonba, miközben a forgószék rései kiadják a fenekét, ahogy az van, vagy legalábbis vanni látszik. Egy van, egy nincs, ahogy a székosztat engedi. Dohányozni tilos ide, középületben vagyunk oda, a mázas szászendrében keresztül-kasul basszák szét az üvegfalas földszinti összképet a görbére elnyomott vékony narancs nőcigik, meg a kordbútor kordjai közé evődött bagószag, de nem is az, hanem leginkább a szamárfülesre nyitogatott Romana az ekrüszínű vécépapírlapjaival, hogy az Ösztön fogságában. Van valami füstölőszag is látensen, de az nem rímel semmivel, nem mondom. Azt rekegi utána nekem, a telefont leteendő, a mosdóba kanyarodva seggel felém a középvezetnő, hogy kedves ez a csaj, nem az, mindig kedves, de nem szeretem, tudod, édesem, nem szeretem, hát mindenkinek van ilyenje, deés amúgy te jól vagy?

Az a baj, hogy mindig eszek, és így lassan kilencven kiló leszek, az a baj, hogy enni jó, így leszek mindjárt kilencven kiló.

E. kolleginát végig osztom az Óvároson át, hogy az önmagával való mostansági viszonya miért éppen olyan amilyen, ne csinálja már, és különben is. Közben meg jól mutatja az önmagammal való mostansági viszonyomat, hogy amikor valamimre azt mondják, ez olyan... jucis, akkor az nekem azt jelenti, hogy... gáz.

Poznan fosat.

Hogy adhatok ki mindenkit ilyen szemérmetlenül a családomból, hogy.

Amikor Nagyapa tévéjén, ami persze Nagyiék tévéje volt, csak valahogy a fejemben abból az időből a tévé pont Nagyapa tulajdona lett, benyomtam egyszerre, fáradságos munkával azt a tíz hosszúkás gombot, akkor kezdődött. Az a tévé akkor modern volt nagyon, színes, úgy működött, távirányító nélkül még persze, hogy ha az egyes után benyomtad a kettest, akkor az egyes gomb kiakadt, és így tovább. Néha lehetett azzal kísérteni a sorsot, hogy kettő nyomtál be egyszerre, akkor mindig a sorrendben első adó jött be, és benyomtál egy harmadikat, és lett minden visszacsinálva, mintha mi se. Meg lehetett úgy is, hogy csak félig benyomni a kiakasztó gombokat, és akkor nem volt benyomva egyik sem, búgó, nyugtató hangyaboj, nem tudom, érted-e, az volt olyankor. És benyomtam egyszer mind a tizet, ügyeskedni kellett, mert az akkori kezem nehezen tudta lefogni mind a tizet, de sikerült. Aztán álltam ott, hogy mégis mit csináltam. Se kiakasztani, se feloldani nem lehetett, de búgott. Nem maradt gomb feloldani az esetet. Búg az most is, mondanám, ha ez metafora lenne, de nem az, nem úgy az, mert szerelőt kellett hívni, aki kiakasztotta mind a tíz gombot, és hiába nézett Nagyapa akkor úgy, csúnyán, hiszen tudta, hogy én voltam, csak én értem el a tíz gombot, Gyuszó nem érte el a tolókocsijából, meg hát legyünk őszinték, nem is akarta, Nagyi meg miért csinált volna olyat, szóval nézett Nagyapa csúnyán, és én azt mondtam, nem, én nem csináltam semmit. Tudtam, hogy tudja, meg tudtuk azt is mind a ketten, hogy hülye gyerekkor. Nagyapa nézett, azóta is néz, nem metafora, nem úgy az, nem is néz, hogy nézne, fentről nem, mert nem hiszek, alulról nem, mert szintén nem hiszek. Anya pont ma mondta, hogy Apa vigyáz rá fentről, Anyára, mi ez a szentimentalizmus, kérdeztem magamban, kevergettem tovább azt a baracklekvárt némán, nem szidott, nem is, amiből végül tizenhárom üveg lett, és akkor mondtam Anyának, miután azt is hozzátette, hogy tudom, a hormonok is sokat javítottak a végső stádiumban a lelkiállapotán, szinte nőt csináltak belőle, érzelmileg biztos, mondta ő maga is, azért bánt meg annyi szerinterosszat, hogy gyere, nyomjuk be egyszerre mind a tíz gombot a tévén, de csak befelé mondtam, azért nem értette, azért sírt csak továbbra is kifelé.

Hogy, mondd meg, hogy.

Most már biztos, hogy nekem idegi alapon duzzad cipóra a bokám estére. A saját nagyanyám vagyok olyankor, térdtől bokáig egy merő hasáb. Munkanapokon mindig, hétvégén sose. Itt nézem most, tökkarcsú.

Felvettem itthonra egy két számmal kisebb forrónadrágot, (két éve még lötyögött), hogy majd abban pszichés alapon biztos nem fogok annyit zabálni. Hogy majd a tükrök meg a diszkomfort. Mostanra túl vagyok több adag főételen és egy fél lavór tiramisun, hát persze, még reggeli előtt lehúztam a sliccem.

A mi családunkban veleszületett rendellenesség a minden falathoz új evőeszközt való használás. Hogy kinyitod a hűtőt, beleeszel, bedobod a mosogatóba, és tíz perc múlva újból. Délre lett nyolc nagykanál, tizenhárom kiskanál, kilenc villa, és számos merőkanál különböző méretekben. Lecsó, kovászos uborka, zsír, tészta, cső, csirke, romlott sonka, penészes zsemle. Hárman vagyunk már csak erre a sokmindenre.

- Na, mizujs?
- Semmi különös. Julcsi túl van a tinédzserkoron, ezért leszedte a pósztereket a falról, emiatt viszont újra kell tapétázni a szobáját, és Frajt Edit ezen tök kiakadt. Almát kirabolták. Feri viszont vett egy számítógépet.
- És milyen gépet vett?
- Nem tudom, azt nem lehetett látni, mert a köcsög felesége bejött, és vacsorát hozott neki.
- De miért köcsög a Jutka?
- Hát mert szerinte nem fognak elférni ettől a nagy géptől, és így rosszallólag mondta, hogy gyere vacsorázni, de csak párizsi van és zsemle, mert a haverod tegnap kiette a hűtőnket.
- Ez a bútorszállítós Góliát...
- Nem, ott még nem tart a történet. Ez valami újságíró haverja, a Gáspár Tibor játssza, erre nem is emlékeztem.
- Még valami?
- Hát lopják a fenyőt az erdőgazdaságból!