Most mindegy végülis, hogy álom volt vagy nem, de kitágultam. Úgy értem, olyan vetületeim lettek, annyira éreztem, hogy én vagyok a filmnoárból a keserűség, ahogyan nagyon kevésszer. Vagy nem, na, talán mégsem mindegy, hogy álom volt, mégiscsak lehet ennek jelentősége. Szóval az ember néha olyanokat tud összeálmodni, férfiakat, nőket, érzelmeket, olyasfajta önmagáját, amikhez az agyának igenishogy nem kéne, hogy joga legyen. Hogy lehetnék én álmomban az, aki nem vagyok, ráadásul ilyen erősen, hogy majd szétrepedek ettől a belső tágulástól. Hogyan lehetnek az ellenségeim félig kitalált fiatal, tehetséges, szép és úgy bolond költőnők, amilyenül bolond én sose tudtam lenni se ébren, se álmomban. Hogyan lehetek megrekedve még mindig ennyire és még mindig ilyen ilyenül ebben az önmegszerető önáltatásban. És ez most pont olyan volt, amilyet az embernek nem szokása senkinek se elmondania, nem szokása rá reggel emlékeznie, egyáltalán, nem szokása ilyenbe bele nem bolondulnia.

Bejutottunk, na, kiállítanak, legalábbis D. kolleginát biztosan.

Ó, ha a világnak blogja lenne, de beleolvasnék most.

Nyáron megyünk Gyulára, koraősszel valahova repülni vágyunk. A hosszú hétvégén minden nap szabadtéri programokat szerveztünk, tollasoztunk, kirándultunk, sokat röhögtünk. Megint azt álmodtam, hogy Anya meghalt, Apa meg él. Amikor felriadok erre hajnalban, először mindig az tisztul ki a fejemben, hogy nemnem, Anya nem halott, akkor megkönnyebbülök, aztán az, hogy Apa viszont meghalt, akkor meg szorongok. Már háromszor voltam biciklivel dolgozni, csírát eszem és abonettet, meg sok gyümölcsöt, meg biolencsét főzök indiaiasan. Nem akarom ennyire rühellni a testem. Csütörtökönként improvizációs tanfolyamra járok Ö.-vel, olyasmi, mint egy amatőr beugró, nagyon sokat röhögünk. D. kolleginával pályáztunk egy meseírós-illusztrálós pályázatra, de kiderült, hogy több mint 200-an neveztek, semmi esélyünk nincs, D. már előre lemondott magunkról. A munkahelyi koncepcióm, ami miatt kellett csinálnom a félkamu rézbaszásokat, pozitív lett. Nem örülök neki, nem érdekel a bónusz. Lehetetlen határidőkkel, eszement tematikával és irreálisan rövid időtervekkel kell kalkulálni. Erősen szorongok emiatt. Napi átlag egyszer azt hiszem, hogy látom az utcán P.-t, akivel két évig voltam együtt úgyahogy, és sem a pontos korát, sem a valódi nevét nem tudom. Szerintem a napokban szabadul. A kortárs irodalmi és művészeti folyóirat elküldte a szerzői példányomat postán, kék cukorspárgával átkötve, egy kínaiboltos reklámújságba csomagolva. Ez egy mail, ez az életem, csak az eleje, meg a vége, meg néhol a közepe, meg a refrén kimaradt, kivettem a neveket, a munkahelyeket, a gyerekkiadókat és az irodalmi újságokat, illetve nagybetűket tettem a mondatok elejére, Apát-Anyát naggyal írtam, itt így szoktam, puszillak, Juci.

Reggel erősen a szemem alá csaptam egy vállfa végével. Van az a perc, amikor az embernek nem esik le azonnal, mit csinált. Csak áll, és csodálkozik magán pl. a fogas előtt, felváltva nézi pl. a vállfa végét, tapogatja pl. a szeme alját, és még pl. a nyála is kicsurran pl. a pólójára a csodálkozástól. Szóval ezt az általános egy percet azért szívesen megnézném egyszer kívülről.

Irodaautizmus XVII.

- Pffffffffffff, levágtam a fejedet!
- Na, szépen vagyunk.
- Hol?

Tegnap az elektromos családi csavarhúzó kis szürke műanyag bőröndtáskája volt a legtökéletesebb aszeszoárom. Az állomáson állva a csövik körbeszüretelték a csikkeket a lábam körül négykézláb, egy fiú meg férfiparfümöt akart nekem eladni a mellényzsebéből. A metrón a csavarhúzódoboz tetejéről ettem az olajos és hideg dédesi fánkot a rákristályosodott cukorral kétpofára. Itthon nyitott sliccel járok. Hány éve csak öndefiniálok. Gyerek kéne. Az is. Egy éve nem visz rá a lélek, hogy "A bejegyzés címe" rublikát kitöltsem itt fent, pedig most nagyon menne.

Neki lehet ennek a hétvégének sokfelől futni. Futok is. Azért tartok még mindig a szekrénysornál.

Nem az van, hogy nem nevetek eleget. Nevetek. Érzem a más bajait is, hát hogyne érezném. De kell idő a sajátjaimra is. Kiérezni. Kérlek szépen, világ, ne haragudj.

Annyi mindenre kell tekintettel lenni. Lennem. Lenned.

Nem tudok következetesen narrálni. Érzéssel nem tudok következeteskedni. Érzéssel nem tudok narrálni.

Kívülről lehetett valami bibliai bennünk ott a hegy tetején. Illetve a tetejére menve. A valamirevaló temetők a hegyre épülnek mindig. Nagy sóderkavicsok vannak az úton, a tolókocsit kétkeréken lehet feltolni, azt is csak nagy lendületből, közben nemmegállva. Nekiszaladok, rettenetes kondiban vagyok. Nincs is kondim. Hétfőtől súlyzózok, gondolom. Gyuszónak tériszonya van, nem ártana már csak ezért sem sietni, ezt is gondolom. Szépen süt a nap, mögöttünk konténer. Itt nem Apa fekszik, itt a dédesi nagyiék fekszenek.

Az első gyerekkori emlékem, hogy Apa fogja a kezem ezen a hegyen felfelé menve, és sír. Három éves vagyok, ki akarom kaparni nagyapát. Nincs ebben semmi patetika, ez tiszta logika: nagyapa a föld alatt van, ergó ki kell kaparni.

Felérünk, érzem, hogy már savanyút izzadok.

Ott a dédesi nagyiék sírja. Az alá is. Ott az a szép tuja. Az alá is. Ott az Apa nagyapjának a sírja, a köré is. Anya egyszer azt mondja, "iszonyatos", de szerintem észre sem veszi. Én nem mondanám iszonyatosnak, de a meghatottság tényleg nem az a jófajta bennem sem.

Nem lehet Apától elégszer elbúcsúzni. Ha hülyegyereknek hívott, akkor se, ha nem figyelt rám, akkor se. Nem gondolt hülyének. Figyelt rám.

Nem tudok hatás nélkül ismételni, ismétlés nélkül hatni. Nem tudok következetesen narrálni.

Ha azt írom, hogy tegnap leszakadt mellettünk egy polc a kisboltban, akkor az nem azt írja le, ami volt. A felét se. A negyedét se.
Az alkalmazott filigrán kishölgy a salgópolcot töltötte fel közvetlenül mellettünk üveges sörökkel és dobozos energiaitalokkal. Egy kislétra volt alatta, és ez a kislétra volt az ő szerencséje. D. kollegina-tettestárssal a boltba lépve fennhangon arról fantáziáltunk éppen, hogy kellene egy pár nap, amikor kimegyünk a zöldbe, süt a nap, mi pöttyöslabdázunk és tollasozunk, miközben a kismagnóból East17 szól, meg régi Michael Jacksonok. Ekkor a polc rohadt hangosan kettéhasadt, és mi némán néztük, ahogy a sprickoló lé elönt minket homloktól cipőig, a kishölgy pedig megdermedve várta a létra tetején, hogy az utolsó energiaital is földet érjen. Ha nincs ott a létra, akkor biztosan a nyakába zuhan minden, és mi nem a sárkánysörös redbullban, hanem a vérben tocsogunk bokáig.
Volt kb. tíz másodperc, amikor csak mereven álltunk D. kollegina-tettestárssal, és semmi. Mondom, semmi. Nem tudtunk megmozdulni. Nekem egy vékony sugárból csorgott a sör a homlokomra, neki meg még mindig a kupac tetejéből kispriccenő redbull tette irányba az általa sokat emlegetett alkarszőrét. Kis toporgás után végül leráztuk a nadrágszárunkat, megráztuk nedveskócos hajunkat, és elindultunk némán a kijárat felé. A kisbolt előtt láttuk, hogy a bolt réseiből az utcára folyik a sör. Egész nap cefreszagunk volt.
Nem lehet ezt sehogyse frappánsan befejezni. Most szól a gépből az Enikecsuvoccsi (Smooth criminal).