Kéne valami testen belüli élmény most már. (Befelé nézni, mi?)

Irodaautizmus X.

- A képernyő előtti munkavégzés összes ideje a napi 6 órát nem haladhatja meg.
- Én most kifele nézek.
- Én meg befele.

Álltam az Árkádban töketlenül, véraláfutásos bociszemekkel, és - miután rájöttem arra, hogy a ruházkodás nekem bizony nem az önkifejezés szerves része, sőt hogy nekem leginkább semmilyen része se, szóval hogy egy divatfüggetlen igénytelen állat vagyok, akit a választék annál jobban nyomaszt, minél nagyobb (ugye, Zsuzsikám), és hogy minden női cipő megáll a negyvenes méretnél, pont mint anno a rendszerváltás előtt - majdnem vettem Apának egy akciós kozmodiszket, mert hogy mindig fáj a háta.

A mikulás legalább tiszta sor. Az egész család szeret mindenféle édességet. Mindenből kell három csomag, három darab, három zacskó. Két franciadrazsé, egy dunakavics, vagy fordítva. Két sport, egy bohóc, vagy fordítva. Tavaly még négy kellett. Négy éve is három kellett, mert akkor még nem volt a Gépész. De ez az idei nem ugyanaz a három zacskó lesz, mint a négy évvel ezelőtti.

A Roniban a múltkor találtam váras csokikat meg Melódiát, csak már valami más lett a neve. Azóta mind megettem őket, persze.

Aszti, ezt ma találtam, régi piszkozat, és nem tudom, mire gondoltam akkor:

"Félelemmel vegyes röhöghetnékes sírhatnékság jön rám azokban a nem elhanyagolható számú pillanatokban, amikor barátaim, ismerősem, szeretteim, tiszteltjeim, kolleg(in)áim, magam által, végett, tóltől megismerem a bizalmatlanság, az ön- és másáltathatnék, a szeretlektéged szeressengem ellentmondásait, ezek mindennapokra, családi életekre és látogatási statisztikákra gyakorolt hatását. Apa mondja, énfaszomból jöttél ki, kussolj, kislány mondja, anya, én oda nem megyek, férfi mondja, nemnem dehogyis, semmi baj nincsen, én meg belehallgatok minden hazugság és fájdalom közepébe a bögrémet a falaikra tapasztva, hogy jobban halljam, hogy jobban érezzem. Gyere tapassz rám, te is más vagy, én sem vagyok normális, fülelj."

Magamtól idézek, jézusom.

Két nap, egy éjszaka, ukmukfukk. Csak sípol, basszus, most lett, photo, betették másvalakinek, röhög, velem is így kell, nem is fájt.

Átfúj a szél. Nem rajtam, a termen. Az ablak felső zára úgy van megcsinálva, hogy ne lehessen bezárni. Túl magasan van, egyszerűbb csak az alsót kezelni. Szóval éjszaka süvít a szél. Amúgy túlfűtenek, szóval pont jó. Csak sípol.

Életemben ennyi erkélyt egy rakáson még nem láttam, pedig - képzavar - van már a hátam mögött egy Avasi lakótelep is. Tényleg, de tényleg csupa erkély minden. Az egyik erkélyen reggel hatkor egy tízévesforma kislány fésülködött. A nappalijukban égett a villany. A kihullott hajakat egy csomóba összefogta, és kiengedte a hatodikról. Erről eszembe jutott, hogy valami természetfilmben azt hallottam, hogy a városban élő fészekrakó madarak fészkének az alapja több mint ötven százalékban emberi haj. Aztán odaállt az anyukája is, és végignézte, ahogy a kislány összegumizza a haját. Több mint a fele, basszus.

Fogalmam nem volt róla, hogy milyen érzés lehet a nyolcadik kerületben a hetedik emeletről nézni a tizenötemeletes házak erkélyeit. Hogy a nyolcadik kerületben van hetedik meg tizenötödik. Most lett.  

Vegye föl ezt úgy, hogy elöl legyen a megkötőkéje. De bazki, ennek a szarnak nincs megoldóképlete. Ha ezt idekötöm, akkor itt lóg ki, ha meg oda, akkor itt össze se ér. A dereka a nyakamnál van. Majd megyek pizsamában. Nem jó, vegye le a pizsamát róla, csak ez lehet magán a műtőben. Liftezzen le a negyedikre, de előbb jöjjön ide, összeleukoplasztozom magán oldalt, tényleg kivan a fél segge. A dossziémmal takarom magam. Lefotózzák a szememen az érgomolyt makróval, Canon 30D, Semmelweis Szem., 4. em., photo.

Képzelje el, szaruhártya-átültetésre jöttem, beriasztottak telefonon erzsébetkor - én Erzsébet vagyok, volt hidegtál, család, pogácsa meg minden -, hogy jönni kéne azonnal, van donor. Bejövünk Túrról, otthagyunk mindent, rokont, csirkét, szendvicset, beöltözök sterilbe, már majdnem altatnak, amikor azt mondja a nővér, basszameg, doktorúr, azt a hártyát tegnap már betették másvalakinek.

Leszedjük a kötést. Jó, most tegye ide az állát, megvizsgálom. A ragtapasztól ragad a homlokom, hozzáragadok a műszerhez, és vagy négyszáz darab homlokpapírka esik le a földre egyszerre. A doktornő négykézláb szedi össze. Mondom, hogy segítek, és hogy elnézést. Az asszisztens röhög.

Mindenki kedves, de nagyon. Nagyon-nagyon. A közegészségügyben szerintem nincs olyan, hogy túlkedvesség. Szóval hogy hallgatom a minden egyéb szituban amúgy már-már negédesnek nevezhető nővérkét a folyosón, és arra gondolok, hogy ezaz. Ezt így kell. Minden nénivel meg bácsival, meg velem is így kell.

Hat nyavajás kis öltés, még csak nem is fájt. 

Felhívtam a rendőrséget szapora pulzussal, hogy valami ordibálós, durva verekedés van az ablakunk alatt, és akkor mondta a telefonban a rendőr, hogy tudunk róla, asszonyom, mi is ott vagyunk, az egy razzia.

(Az élet 3.)

Rajzilmen mondjuk az a lány(nő?)pálcika, aki összegörnyed körvonallal kitöltetlenül, szóval a hasában látszik a mögötte lévő bukóablak és párkány, meg a hasában a rajzfilmdinamit, szaggatott vonalakkal, előre sír nagyívben, mint a kockásfülű nyúlban a gyerekek, de néma, mint egy huszasévekes cseplin zongoraszó nélkül, és abban a pillanatban, hogy elképzeli, hogy jézusom, hogy néz ki, esetleg abban a pillanatban, hogy rányitnak, hozzászólnak, megsimogatják, na abban a pillanatban kitöltődik, megdagad, hangosan és röfögve nevet, mondom, apák, mondom, anyák, mondom, szerelmeim, nevet.

Privátautizmus I.

- Seggünkből előrángatott lerágott csontjaink  (más szemében szálkák) a reszelősség határát súrolják sokszor.
- Csak a pokolba vezető út kockakövével lehet ilyenkor leütni az ilyeneket. A csontvázak mindig kidőlnek a szekrényből.
- ...
- ...

A Blahára tartottunk tegnap D. kolleginával a villamoshoz. Ma a Sparban egyedül szlalomozok lapjával a három vaskos krinolinnal a kosaramban. Tegnap egy csattanás volt, jézusom, az az ember lelépett, elütötte, segítsünk, mentő. Ma áll a bácsi a celofános sajtok mellett, tartja a botját, és kiabál úgy bele a vakvilágba-vakspárba, hogy he, gyere már, segítsél. Tegnap nem én voltam, aki mobilon mentőt hívott, a megállóban is inkább a döbbenet hagyatott ki velünk két villamosjáratot D. kolleginával, mint a részvét. Szóval ma, gondolom magamban, odalapkázok a zsugorfóliázott sajtszeletek mellé, és megfogom a botját, amíg felegyenesedik. Hogy hadd legyen egalizálva az univerzum rendje. Hogy tegnap egy csattanás, ma egy bottámasztás, hát mit nekem te zordon kárpátoknak. De nem ez a baja, derül ki aztán, nanáhogy miért lenne ilyen egyszerű a karmikus segítség. Nem, neki beakadt a cipzárja, nem tudja lehúzni, rángassam le. Rángatom. Nem jön. Leteszem a krinolinos kosarat. Érzem, hogy a segítenivágyás heve és a kínos eltűnniakarás tipi-topogása már rendesen megfestett arcon. Szóval vörösödöm, mint állat. Nem jön ez le, teccik tudni, de tessék már a bácsinak arrébb jönni velem együtt, mert a spanyol ajkú tangapapucsos fiatalok nem érik el a füstliket. Arrébbjön velem, de már tök ideges. Büdöskölök, gondolom magamban a bácsira, miért pont velem tetszik kibaszni a bácsinak a kabátcipzárának, és már úgy rángatom, olyan átéléssel, mintha az anyja lennék annak a bácsigyereknek, és az anyapreztizsem múlna azon a kibaszott cipzáron. Mert kellett a bácsinak pont ezt a drapp kabátot felvennie, meg kellett a bácsi cipzárjának pont ott ágyéktájon elgörbülnie. És egyáltalán, büdöskölök bácsi, miért tetszik a bácsinak még piaszagának is lenni. Néz a pult mögül a kishölgy, megáll a debreceni a kezében, nem érti a szituációt. Mivégre ez a gondoskodás vevő és vevő között, könyököl ki mintegy a szemén a talpontöltött tizenkétórázós fáradtság. Hát igen, hogy mivégre is, könyököl vissza rá az én szememből a zavar. De aztán nem nézek rá, küzdök a drapp kabáttal, hát nincsen elég bajom nekem, édesgyerekem bácsi. És akkor felegyenesedik bennem a tudatos vásárlóállat mégis, és odatámasztom a faragott botját az ízesített, csökkentett energiatartalmú apentákhoz, hogy csókolom, bácsi, én sietek. Jó, de előbb húzd le, mondja. Toporzékol. Gyerekembácsi, hát tessék már a bácsinak itt ezt most abbahagyni. Vásárolni és fizetni beakadt cipzárral is lehet. Tegnap se esett olyan nagyot az a szegény hajléktalan, bácsi. Kicsit vérzett ugyan a feje, de a szatyra, az élete kötélfüles, masszív szatyra felfogta azt az ütést. És különben is, annak a kocsinak zöld volt akkor. Hát hova tolakszik, bácsi. Két gerincműtét ide, faragott státuszbot oda, azért ne tessék már a bácsinak a derekamba nyomnia a fantáját. És nézzenek oda, büdöskölök bácsi, hát még a cipzárjának is ki teccett akasztódni valahogy, de érdekes. Ezt velem többet nem teccik megcsinálnia a semmiféle bácsinak. Nem, nem engedem magam elé a bácsit. Büdöskölök bácsi.

Nem is szoktam pedig ennyit kérdezgetni magamat se, csak ha akadozik a magánbeszélgetésem.

Plasztikusan. Barna helyen piros torokkal húst meg dzsintonikot. Az aszalt paradicsom pirosa oly piros, mint az aszalt paradicsom maga. Ez a tökéletes hasonlat, isteni. Minden más hazugság. Nem érdekel az étel, csak rengeteget eszem. Hízok, növök. Nem érdekel az sem nagyon, amin hangosan röhögök, pedig akkor olyan, mintha érdekelne. Ez is hazugság. Érdekel, persze.

Tényszerűen. Búcsúztattunk tegnap kolleginálisan.

Furcsa, hogy a cégeseket is búcsúztatónak hívjuk, meg az Apáét is így hívtuk. Végülis mindenki csak jön-megy, hivatalba, életbe, ki meg be. De hagyjuk már a nagyívű párhuzamokat. Szóval nézek ki az üvegen át az esőbe, és olyan boldognak tűnök, még így a derékhájammal is.

Mindenki él, aki él. Megint egy isteni evidenciatény. Nincs is ilyen. Kuss. Megáll az ész. Ilyen sincs. Kilenc embert kellene fel-, vissza- meg odahívnom, ahol vagyok. Azért kilencet, mert bent a melóhelyen összeírtam egy pósztitre, hogy ennyiükkel nem tartom privátin a kapcsolatot, akikkel pedig kéne (értsd: belső kényszer.) A Fejhanga eközben velem szemben profitidealizált verbále. Vele például nem tartanám, mégis tartom (külső kényszer). Ezt minek nevezzem, életviteli ellentmondásnak?

Nincs testem, amit elviselhetnék. Ez a mostani túl nagy. Meg elég hangosan is szoktam vele ripacskodni. A tegnapi búcsúztatós fotókon azt láttam, hogy nő a tokám vissza. Nem vagyok kívánva, és én sem kívánok. (Ezt a mondatot most így belecsempésztem, rágcsáljad, lelked rajtam.) Bent? Bent semmi, azt ne kérdezd, az kifolyott. Terjeszkedik viszont a bölcsész-szplín visszafele belém, pedig maholnap már 32 leszek. Röhögök rajta, nyugi. Biztos csak az ősz teszi, amikor nem. Meg a tél, meg a tavasz, meg a nyár. Szezonális állandóság: ez jó, a bizonytalanságot lehet így hívni, nem?

Olyanok a vágyaim, amiket így szemérmesen számba veszek ezután az enter után, hogy elásítom magam magamon. De szar. Legalább ha egy szívbemarkoló, ugyanakkor ironikus kurva verset tudnék írni róla, de nem.

Kéne valami nagyon univerzálisat zsenializálni, azonnal. Nincs időm, mindig ez van. Az érzés, hogy nincs időm, meg hogy például íróasztalt sem vettem még áfásszámlára se, pedig ketyeg az adóévem veszettül.

Minden unalmas. Téged érdekelne, hogy élni szar kicsit? Ugye hogy nem. Nem szar, na, ez se a jó szó, de hogy így érted, tedd a kezed a rücskös szívedre, ugye hogy nem olyan, hogy beledöglenél a faszájába?

Irodaautizmus VIII.

- Én vagyok a termékleírás és az időterv.

Irodaautizmus VII.

- We are the Word.
- We are the Excel.