Az ablaktörlés, amit a Mácsai a kezeivel csinált a színpadon, az nem lesz már ugyanaz. Nem lesz már több négykezes ablaktörlés. Kétkezes lesz.

Anya előttem ül, vezet. A Gyuszó tolókocsiját együtt tettük be hátra, és együtt is fogjuk kivenni. Ezt azért még meg kell szokni. Anya vállát is meg kell szokni a vezetőülésben. Keskenyebb, mint az Apáé, nem barna bőrkabát, és lehet tőle rendesen előre látni.

És az oké, hogy elidétlenkedtünk a rönóval meg a tolókocsival hárman kiszálláskor meg beszálláskor, meg hogy be kell riasztani a házat, amikor elmegyünk Dédesbe, mertjézusom, biztos kifigyelik a tolókocsist, meg a sok feketeruhást, ahogy elesetten gyászolnak, ésjézusom, ki fognak minket rabolni; és az is oké, hogy olyan szépen és fájdalmak nélkül ment el örökre, és ősz van, meg köd, meg nyákos elmúlás, na de az akkor is a minimum lett volna, hogy amikor itthon a kapuban szerencsétlenkedünk a kulcsokkal meg a dédesi szilvalekvárral, akkor elénk jön, és kinyitja nekünk a kaput, vagy legalább mire hazaérünk, feltekeri azokat a kurva gázkonvektorokat, ahogy szokta. Nem tekerte.

(túlírtam, túlírom, de mit csináljak, fáj, sokszor kell leírni, sokszor fogom leírni, leírni, leírni, leírni, refrén, mantra, önkínzás, felkaparás, tény)

Nem tekerte. Mert nincs.

családi
házi

minden
félénk

Lehet, hogy pont ezt nem kéne, hogy
nézd, ez az a romlott borsóleves, amit még akkor főztünk, amikor, és én kiöntöm,
ez meg a párnahuzata, aminek babaillata van, és én nem mosom ki,
és nézd, ezt a virágot még ő, 
és nézd, ahogy a muskátli elvirágzik, pedig a múlt héten még,
hogy nézd, az autó, amivel Anya rááll a fűre,
aztán meg az autó, amivel elviszik,
a három szék helyett kettő az asztalnál, plusz a Gyuszó,
és mit szólna vajon, ha ezt így,
és ne kapcsold le a villanyt, mert izéne,

de ehelyett meg nem tudom, mit lehetne tenni, emelni, cipelni, húzni, vonni,
hogy ne az legyen, ami,
hogy ne az ne legyen, aki,
mert erre nincs megoldókulcs, érzelmi hiszekegy,
nem lehet ezzel együtt lenni senkivel,
apák és nekrológok jönnek-mennek,
a konfliktusok súlytalanodnak,
a közhelyek elnehezülnek és berózsaszínesednek fekete keretben,
lehet elképzelni, feszengeni, hallgatni és sírni,
egyáltalán, lehet bármizni,
lehet pont a családnak háttal a klaviatúrát ütni,
beleszagolni a flavonba,
csipkedni a csupasz matracát sírva,
röhögni a prostasylos dobozon, amire rá van írva fekete alkoholossal, hogy piros erőspaprika,

mondom, semmilyen szabály nincs erre se,
mégis majdnem pont ugyanaz történik ilyenkor mindennel és mindenkivel,
amivel soha senki nem számol,
ami soha senki és semmi olyan, ami és aki ok-okozatilag körbejárható,
nincs olyan hűdekomplett felkészülhetőségi leltár,
hogy élt, "és ebbe más is belehalt már",
pedig
mennyi mindenki tud akár egyszerre is ennyire befele lenni, így egyedül,
hát hiszen itt van a széles csípője,
a tág pórusai,
a kicsit ödémás szeme,
ergó itt van rajtam, bennem,
itt, mindenféle dimenzió mindenféle kétségbeesett magamutogatásában,
ergó itt vagyok én, itt van ő,
sovány, de tényleg csontsovány vigasz, hogy
az eső csöpög, haló hörög, a nap vértóba bele, 
de élet, te rohadt élet, mégis te tetted ezt vele.  

Miközben a szemed balról jobbra haladva küldi az agynak az információt, a kezed jobbról balra haladva húzogatja a szövegkiemelő filcet.

A spirálfüzetben mindig bal lapról jobb lapra kell haladni az írással. Pont az amúgy szép szűz jobboldali lapon nem tudsz rendesen írni a spirál miatt. A baloldalin tudnál ugyan, de ott meg átüt az előző oldal.

Szétkenni meg mindkettőn szétkened. Nincs tiszta lap.

(Az balkezességrül 1-2-3.)

Hálás vagyok azért nagyon, hogy Anya sose írt naplót az én egyes szám első személyemben. Meg azt se nagyon mondta sose, hogy Anyának most el kell mennie. Ugyanakkor milyen furcsa, hogy egyáltalán semmi furcsa nincs abban, hogy egy nagyon elesett emberrel az ember többes szám első személyű sorsközösséget vállal. Ööö, sorsasszisztenciát inkább. Most eszünk, most alszunk, most pisilunk, úúúúgy, nagyon jó.
Minden megbocsájtható, és mindenért el lehet ítéltetni.

Édesanyám, matracosat álmodtam, decubitus matrac voltam álmomban.

Polcz Alaine-t olvasok. Ha hagyja.

Objektivitás, az kéne. Semmivel semmi nem függ össze. Meg vagyunk ijedve. Sokszor azért, mert nem érzünk semmit. Megbeszéltük, hogy nem vagyunk gonoszok és szemetek. Hát remélem.

És akkor látom, hogy mind a ketten pontosan egyenlő távolságra fekszenek tőlem. Egyikük az újbarokk kanapén balra, másikuk a magasított ágyon jobbra. Mi Gyuszóval egymással szemben ülünk, ő a tolókocsiban, én a támlanélküli kisszéken. Ha megmozdul, intek neki, hogy inkább ne tegye, mert még két centi elmozdulástól is átkozottul recseg a parketta, hadd aludjanak. Persze nem tehet róla szegény, néha a görcs beleáll a combtövébe, és ugrik egyet a kocsival. Olyankor csak felemelem a fejem, és a fejével int, hogy elnézést, vagy suttog egy afrancbá-t. Ők persze tapintatosak, és egy recsegésre sem ébrednek fel. Úgy másfél óráig.

És közben fogom a kezét a jobb oldalamon. Ha elengedném, felébredne. Később kiderült, hogy egyiken se aludtak.

És a két egyenlő távolságban fekvő ember egy-két másodpercre egyszerre szuszog. Az egyik egy csuklós, velőtrázó, de tulajdonképpen egészségesnek mondható sírás után, a másik meg valami olyasmi előtt, amiről nem tudjuk egyiken sem, micsoda pontosan, és meddig tart, de a legrosszabbat hozza ki belőle. Ne maszatoljunk, belőlünk is.

És másfél óra után, amikor felébred, és látja, hogy olvasni próbálok fél nyolckor, amikor pedig már majdnem sötét van, rámrivall. És azt mondja, Isten ellen való vétek ilyenkor olvasni. Pedig nem is hisz Istenben.

És aztán egyszerre mondjuk, hogy Isten tényleg elmehet a francba.

Várom az objektivitást. Az objektivitás az én pásztorom, nem szenvedek hiányt. Persze dehogynem.

És megint lerúgta magáról a paplant. Tök meztelen öt napja. Semmivel semmi nem függ össze.

Hölgy. Tegnap a tévében láttam egy beszélgetést egy hölggyel. A hölgy azt magyarázta, kutatások igazolják, hogy a szőke hölgyek lexikális memóriája (?) felette áll más hajszínű hölgytársaikénak. A körmönfontolt műsorvezető hölgy megkérdezte, hogy és ez igaz a festett szőke hölgyekre is? A hölgy azt válaszolta, igen.

Az élet. Azt kellene csinálni, hogy minden versnek azt a címet kellene adni, hogy Az élet. És utána egy szám. Az élet 1., Az élet 2. satöbbi. Minden vers köthető valahogy az élethez. Ezt már megmagyarázni is kár. És hogy micsoda életmű kerekedne ki ebből a végén.