Külcsíny és belcsecs. Nem szoknya, nem nadrág. Ruhában jöttem, van zsebe. Tíz éve nem volt rajtam (ruha, nem zseb).

1. Ez pont az a fajta ruha, amit ha óvodáskoromban elém raknak, összepisilem magam a gyönyörűségtől,
2. ezt a ruhát egy mai jólfeljett óvodás nagy eséllyel tartaná dedósnak és avittnak, ha ismerné még ezeket a szavakat, 
3.(konkl.) én sem vagyok már mai óvodás.

Már a hátizsák is keréken gurul, rosszallja. Mindenki keréken húz valami szart a pályaudvaron, akkor is, ha az a szar csak kéziméret. Na persze, mert majd már legközelebb a piperetáskát, meg a mobiltokot, meg a swarovsky-kristályos beleinket is keréken húzzuk magunk után, vagy mi?, hát tudod mit, ez röhej.

Annak akkora szájszaga volt ott jobbra mellettem, hogy még. Lecsuktam a szemem, úgy dolgozni fel a tájat. Ne röhögj, van ilyen, a vonattáj csukott szemmel is érzékelhető valahogy. Szóval lecsuktam a szemem, ő olvasott, és mindig tudtam, hogy most épp a bal újságoldalt nézi, mert olyankor mindig leszuszogott. Baloldalanként fel kellett ébrednem. Gyomorszag: kekszes, hurutos, rettenetes.

Könyörgöm, szólj, ha egyszer nekem is ilyen lesz. Hülye, szájszagom, nem gurulósbőröndöm. Nem fordulok majd balra, nem dugom így át a nyelvem a nyelvedhez szerelmesen, mert ez rettenetes. Hát hogyan nem szagolhatnak az emberek a saját szájukba, hát micsoda evolúció ez.

Az ember a legrosszabb szülő, Apa így mondja. Az elefántmama három napig várt, hogy a kiselefántja fel bírjon állni mellső lábbal, tudod, így térdenállva bénázott, nem tudott felállni szülés után, de három napig nem. Remegett az Apa hangja, de költői volt, te, de költői, remegett, mint a kiselefánt térde az animal planeten. Meg azt mondta még, amikor a digitális hőmérő kültéri egységét csúsztattam vissza a sínbe a verandán, hogy el ne szerencsétlenkedd (szerencsétlen-kedd, érted, megjegyzem, mindezt vasárnap), le ne ejtsd, fogd inkább két kézzel, Kisfiam. 

Tizenkilencmillió a becsült értéke Naninak.
De Apa legalább nagy k-val mondta.
És lőn hiányosság.
Istenem, mondateleji nagy i-vel, kapd össze magadat, tele vagyok szégyennel és múltidővel.
Csak le ne ejtsem, Kisfiam, csak le ne ejtsem. 

Úrnő írnő. Kutya világ, te.

Tegnap volt hatodik éve. Ez szerintem nem normális. Nem egészséges, vagy hogy mondjam. Nem mindig egészséges.

(Tavaly volt Apa a munkahelyemen, de csak a vécéig jutott. Beljebb nem engedtem. Megbeszéltük, hogy majd legközelebb bejön, és bemutatom mindenkinek. Nagyon kellett pisilnie, azért jött föl. Akkor járt utoljára Pesten, azóta nem bír jönni.

Szóval a férfivécé szűzies és tiszta. Két sárga matrica van a falon, hogy Ügyeljünk a tisztaságra; az egyik felkiáltójellel, a másik felkiáltójel nélkül. A hófehér piszoárokban lyukacsos gumibetét-szerű valamik vannak, kissé sárgásak. A takarítónő hetente jár oda is. Át fogok nyergelni. Átnyergelni, érted.)

Nyomoz az iroda.
A női vécéből, a női vécé egyik vécécsészéjéből véres nyomok vezetnek a csapig. Félig alvadt, cipővel kicsit elkent foltok. Vannak tippjeink a mire, a hogyanra és a miértre viszont már kevésbé. Ezt elgondolni is fuj. Az a két kollegina, aki menstruál, még bent sincs az irodában. Az irodai helyzet egyre fokozódik. Elszánt ügyfélszolgosunk végigkérdez mindenkit, aztán meg persze hogy mindenki tagad. Én is tagadnék. Senki nem vörösödik el, mindannyian kemények vagyunk. Mi vagyunk kemények, nem az a valaki, aki csinálta. 
Tizenhárom nő, férfi egy darab se. Mindenki ismeri mindenki ciklusát. Most akkor les volt vagy nem les volt, ilyet bezzeg nem kérdez ma senki.

Update: Már nincsenek foltok. Az, aki nemővolt, feltörölte. Tizenhárom megkönnyebbülés egyszerre, némán lesütött szemekkel.

(Meg még az jutott eszembe, hogy minek is van nálunk férfivécé, és azt vajon ki takarítja. És hogy az hogy nézhet ki.)

- Szép ernyő.
- Patika.

Nem így hívom, hogy utálom, de mindenesetre húzom a szám miatta. Fenntartok, eltartok, keresek magamban valamit, ami nekem van, de nekik(?) nincs, aztán meg vagy találok, vagy nem. És erre rájönni rettenetes. És tudom a mellem is verni, vagymit, hogy ez így jó nekem, mert valahol tényleg jó, meg ez az ország, ez a társasház, hol élned-halnod, az is de jó. De valamire minden nap rájönni, ami nem is tudom pontosan, mi, mégis rettenetes. Én nem akarok káeurópai búsuló juhászjácint, meg hurrápesszimista mellvagymidöngető izé, meg politikafüggő/politikafüggetlen megkeseredés, napiszorongó humorheroldina lenni, és nem tudom, miért tart itt ez a nemtudommi, ahol, de erre a sok nemtudomra, nemtudomkára, nemtudomkácskára, nemtudomkácskácskára stb. rájönni nap mint nap annyira fárasztó, és valahogy ugyanakkor annyira káeurópai, annyira ország, annyira társasház, annyira én, hogy nemistudom, fuj, utálom, vagy legalábbis húzom a szám miatta.