Anyám Für Anikó, apám Mácsai Pál, én Bíró Kriszta vagyok, született Fogalmatlansági Nemtudomka. Meg egy kis szendvicsszagú pont is vagyok a nagy nemzettest autópályáján autóbuszon. Nehéz így sémát váltani, még ott vagyok a másikomban, úgy pont egy fejjel alacsonyabban. Itt bent azt mondják nekem, hogy kalkulálni kéne, meg táblázatszerkeszteni kéne, meg a céges körpecsétre valószínűségszámítást pelenkaölteni kéne. Szerintem meg tovább aludni kéne, meg mindenkinek hazakotródnia kéne, és elgondolkodnia azon, ami nem ő, de azt hiszi. És ami ő, de azt meg nem hiszi. Már ha értem, mire gondolok.

Tetszenek nekem ezek a sorközök.

Kurvajó három nap volt.

Mindennel az első találkozás a legerősebb, ezért tud az lenni a gyerekkor, ami. Csupa első.

Nem bírom az elöl lyukas magassarkú cipőket, amikből kilóg az Ilike nénik pirosra festett turulmadár nagylábujja. Meg az alsó tagozatos osztályfőnökömé. Meg a házmesteré a gyereke ballagásán.
Most a tizenhatéveseké lóg ki elöl. Áll a villamoson az ódivatú Kiöltöztem Ilike néni, meg az újdivatú Mittudomén Teodóra egymás mellett, és mindkettő kilógó nagylábujja azt hiszi, ő van először.

Próbálgatom a sorközöket.

Huszonöt után így kívülről olyan, mintha minden csupa sokadik lenne csak, ami/aki azt hiszi, hogy ő van először. És ez még nem az öregség így kívülről, ez még csak a mi lebegésünk belülről. Hányadik világunk ez nekünk. Meddig lebegünk mink. Ó, költői kérdéseink, azok.

Apa egyszer levágta a gumiorrát a tornacipőmnek. Mert kinőttem. Mert nincs új. Mert így kényelmesebb.

Reggel nőgyógyász, este fogorvos, én aztán tudok élni, mi? (Nem.)

Te, figyelj, írok én egy naplót most. Kipróbálom.

Reggel úgy volt, hogy én indulok előbb haza, aztán egy órával később meg ő, szóval hogy ő is a haza-hazájába, a sajátjába. Majd veszek reggel vonatjegyet, gondoltam. Függőbeszéd befelé, az kell ilyenkor. Szóval ezt gondoltam először. Aztán meg hogy aaaaha, így, befeléreflektálva, amikor a Keleti elé értem. Mert üres volt ugyan reggel a város úgy aleszcuzammen, de a Keleti az bezzeg tele volt. Fél kilencesre kérnék, nincs. Fél tizesre akkor, csókolom, arra sincs. Legyen akkor a tizes gyors. Teljesárú menettértit kérek, köszönöm. Két óra sütkérezés, még épp nem ér a híg madárszar fejen, telefonálok ide meg oda, figyelj, később megyek, figyelj, ideérsz még, akkor találkozzunk. Odaé

Faszt. Elnézést. Mondogatom inkább, amit tegnap PNL az Apacukában, hogy élni jobb, mint nem élni. Meg ilyeneket, de ezeket már magamtól, hogy a fájdalom az agyé, az agy a tiéd, hát urald. Feküdj, aludj, kelj fel, nyírj füvet, kelljen tej-kenyér, menj el, vedd meg, és így tovább, ebben a sorrendben. Urald. És csak éppenhogy nem káromkodok innen bentről kifelé, illetve valójában a lófaszt nem. Elnézést. Értelmes ember mit kezdjen az ösztöneivel, a rosszabbik fajtákkal, hallod, apa, mondd meg, válaszolj, mit számít, hogy mit akarsz te, az sose van, az sose lesz, hogy a francér nem tudsz hinni az agykontrollban, vagy akkor mondjuk én helyetted legalább, a francér, he, kérdőjel.

- A banán egy olyan gyümölcs, barátom, amire nincs válasz.
- Szerintem te a gombára gondolsz, paraszt.
- Jaj, geci, komolyan mondom, úgy érzem magam, mint egy köcsög.
- Te akkor nézel magadba, amikor kezdődik a Barátok közt, bazmeg.
- He, idefi, múltkor olyan részeg voltam, hogy nem tudtam a pinkódomat, de frankón.
- Volt egy nőm, hülyevagy, hallod, az olyan szép volt, mint az Isten fia lányban, bazmeg.
- Tibikém, te az erő szempontjából nem a jó emberekkel találkoztál, az van, vágod.

(vonatmondat sok)