Vegyi Ali

(Mesehősnek való III.)

Kivinyi Dinnye.

(Mesehősnek való II.)

Ribinyányi Lotyó

(Mesehősnek való I.)

A mai napig az az első gondolatom, amikor észreveszem, hogy tele van a tárcám apróval, hogy ezt sürgősen el kell fagyizni, ezt el kell fagyizni.

Félreértés ne essék, tök tetszene nekem ez a mell alatt elvágott kismamakabát-fazon tök háromnegyedes ujjal, de rajtam gyakorlatilag minden hagyományos tavaszi kabát tök így áll 30 éve. Most akkor tök eljött az én időm, vagy mi?
(Azt meg, hogy ezáltal tök a nyakamba zuhan a vállrészük, a hátamon meg tök feszülnek, végül tök szétrepednek, majd jól behozom én a divatba.)

- Szemed ki van festve! Hosszú lógós fülbevalód fityeg a szélben!
- Szemem ki van festve, hosszú lógós fülbevalóm pedig fityeg a szélben. Egy nyelvtankönyvi alapvetés vagyok, mellérendelő, szenvedő, szerkezet, jelenidő, módhatár. Évelő névelőm nyista, pirosszám elsőszemély. Az már nincs a pólómra írva, hogy idenézz, tévedés is vagyok, egy traveszti piedóne, de akár rá is írhatnám. Beleakad a kis műanyag pszeudo-nyalóka a kabátom gallérjába. Amikor kint figyeg, bent kéne lennie, amikor beszorul, kint kéne figyegnie. Kipróbáltam, pont belefér a fülkagylólyukamba, és ott is tud maradni. Amúgy élvezem, persze, csak úgy, mintha lánykaruhát felvenne egy hímagár. 
Kicsit hazudok persze, de ez még belefér. (Bele pont a fülkagylólyukamba, mondom.)

Hány klasszikusból lehetne hirtelen összeplagizálni, hogy mennyi mindennek milyen pontos ideje van a világban. Hogy a meghalásnak, meg a szeretésnek, meg annyi más kétdimenziós szónak milyen halál(!)pontos kronologikus determináltsága van. Szóval hogy nem csak úgy vannak, hanem úgy vannak csak. Úgy lehet, hogy legyenek csak.
Vasárnap vasárnap van tehát. A hajmosásé, a hétfői nagydolgozat előtti kétségbeesett tanulásé, fülesmackó héttizes mondmostnéktekéé. Alattomosan keveredik benne a szombat nyugalma és a hétfő neurotikája. Az almasampon ugyan csíp, de az illata jó, és végtére az ókori Mezopotámia is megtanulható valahogy. A vasárnap viszont mindenhogy szomorú marad valahogy. Anya vasal a matinéműsor alatt, mert anya szokott vasalni, mert anya nem olyan trehány, mint én. (Az én most, és az én akkor.) A felnőtt-anya tehát felelősen vasal, a gyerek-én meg felelőtlenül tévét néz, amikor pedig már szorítja a mellkasát a dolgozatíró esélytelenek nyugtalansága. Ami persze csak az olyan beszariaké, mint a gyerek-éné. A gyerek-én nem tud, nem képes időbeosztani, időt húz. A vasárnapi porszívózás kínszenvedés, a mosogatás nehezen megúszható, de a hajmosás, na, az mindent visz. Azt már megéri elhúzni. Elviszi a hátán az egész vasárnapot, még akkor is, ha ez egy hajmosástól igen kevéssé lenne elvárható. Figyelni kell merüléskor a házgyári hangokat a víz alatt. Lehet hason és lehet hanyatt. Egészen ott kell lennie mindennek egyszerre, a tengernek is és a mosógép kivezetett csövének is. És figyelni kell a sötétedésre, meg arra, hogy anya mikor engedi a hideget és a meleget, mert visítani kell, ha nem jó. Figyelni kell a fürdőköpeny textúrájára, arra, hogy az ujjak ki legyenek ázva, és figyelni kell arra is, hogy a hajszárító ne időzzön túl sokáig egy helyen, mert akkor megint visítani kell.
Aztán húsz évig kerülni kell a vasárnapokat. Jól erősen el kell nyomni mutatóujjal minden stresszhelyzetet, dolgozatot, gyerekszoba-porszívózást és merüléses hajmosást, mert a vasárnap életveszélyes, a vasárnap hátulról támad. Munkát se szabad ímélben hazaküldenie a felnőtt-énnek magának, hogy majd hétfőre a felnőtt-én megcsinálja, mert az felér egy ókori Mezopotámiával simán. Ha meg húsz év után mégis megtörténik véletlenül, hogy az ember, a felnőtt, lemerül a kádba, hazaímélezik magának, és a hátára tapad a vizes haja, és hogy hallja a hangokat a tenger felől a barnára festett kádban, akkor vegyen egy fülpiszkálót, és az egész érzést itassa fel fülön át azzal a praktikus kis fehér vattapamaccsal. Maximum kirúgják. Maximum majd elmegy vasárnapi könnyűbúvárnak.

Eléggé torzó. Jobbszeretnék.