Szép?

Hatodikban osztályfényképezéshez felvettem egy olyan inget, amiről azt gondoltam, hogy nem lehet mindennap felvenni. Hogy ünnepi. Becsippentettem egy fehér becsippenthető műanyag fülbevalót, amit amúgy sose hordtam. Anya besütötte a rövid hajamat. Pont ügyeletes voltam a hátsó sulibejáratnál, nagyszünetben én engedtem be az alsósokat. Jött be Sz. Zita, aki kettővel alattam járt, felbambult rám, és azt mondta, de szép vagy. Nem tudom, gúnyolódott-e vagy komolyan mondta, mindenesetre a változást, meg azt, ahogyan én ezt az egészet az arcomon viseltem a hátsó ajtónál, észrevette valahogy. Valahogy.
Ha ma megnézem azt az osztályképet, akkor röhögök, és azt mondom, Sz. Zita gúnyolódott. Nevetségesen nézek ki. Nem tudom, mi az igazság. Senki nem tudja. Ennyi. Fejezzük már be.

Ötletem van, levédetem, persze megint a ló másik oldala, de olyan égető, olyan aktuális, muszáj valamit tenni, nem csak vesszőket egymás mellé, muszáj.
Szóval nem lesz test. Semmi égetés, hámlasztás, semmi göndör, meg semmi menstruál. Leszek én, meg ami belül van. Nem ugrom le 35-nél a hídról, mert öreg vagyok, és nem kell majd kiabálnom a felsőbbrendű felsővezetőimmel. Sírnom se kell majd. A bejárati ajtón bejönnöm se kell, kezet és arcot mosnom se kell. A klaviatúra itt fog megrohadni. A vécében és a kád mellett nem fognak kupacban állni a könyvek. Rendes se leszek, de rendetlen se. Nem kell klikkelni mellszépségversenyes képekre, meg epilálni kétnaponta hónaljt. Ez mindennek az alja. Hónalj. Mintha felszólítómódban lenne. Tiszteeelegj! Hóóónalj!
Igénytelen állat leszek, nem, állat se leszek, csak igénytelen izé leszek, buborék, szappan, a nemlevés maga, már nem emlékszem, hogy volt, de allegória.

Nem ér engem veszedelem,
magamat is felültetem.

ill. l. még:

Én írok levelet magamnak.
Kell több? Nem mond ez eleget?

Tizenöt éve Londonban Nelson admirális alatt a galambok agyonszarták a frissen dauerolt domjánedit-bubihajamat és a türkiz szattyánbőr kabátomat, ami valószínűleg nem is volt szattyánbőr. Pajeszom volt, és vékony voltam, állandóan esett ránk az eső. Szke papírkamerájával minden képen vidám magyar cserediáknak tűntem. A második napon a magyar luxusbuszban eldugult a vécé, és illatosított fenéktörlő-galacsinokat gyűrtünk az orrlukunkba, hogy ne érezzük a dögszagot. A szállásadónk egy mélyen katolikus zongoratanárnő volt, aki harmincöt évesen még soha nem volt férfival. Nem mondta, mi láttuk rajta. A kis helyet foglaló bőröndöm kis helyet foglaló neszeszerében a kis helyet foglaló ingyenes kozmetikai termékmintákat mind rendeltetésszerűen elhasználtam. A tizedik napon viszont három zacskó testápolóval mostam hajat, mert azok cirillbetűs termékminták voltak. Egyre vékonyabb lettem. Tíz napig vedeltem és ettem és pisiltem folyamatosan. Mire a büdösvécés luxusbusz beparkolt a Távhő mögött Miskolcon, semmi másra nem vágytam, mint kiinni egy magyar csapot és pisilni otthon egy nagyot. Úgy tízpercenként. Rá egy évre Edinburgh-ben már ráírta az angoltanárnő a lapomra, hogy speciális ellátást igénylek. A hazafelé úton jutott eszembe, hogy a négymacskás alkoholista mama vécéjében hagytam a tartalék fecskendőimet. Anyáék akkor is a parkolóban vártak. Aztán tizenöt év.

Bármelyik pillanatban képes vagyok az ún. élet súlyát az ún. vállamon érezni, ősszel különösen. Ha napsütés van, azért, mert érzem, ahogy lassan már ez se lesz. Ha nincs napsütés, akkor meg azért, mert nincs, ami nincs. Haláli minden kórházi osztály, minden kávéautomata, minden Tesco és pláza, haláli minden panel, haláliak vagyunk mi is. Sírok, megmagyarázom, röhögök, megmagyarázom. 
(Ősz, tél, gyere, megeszlek, kihánylak, átvészellek, bezárójelellek.)
Én álmomban egy szépségversenyen hánytam, a macska meg reggelre lehányta az ágyneműmet.

Meg minden

És hét éves voltam akkor, amikor szintén és visszamenőleg megint nemzettudatra ébredtem, és már amúgy is írtam verseket, nem komolyakat, de rím volt bennük, meg lila ceruzával voltak írva, szóval versek voltak határozottan, és akkor éreztem, hogy itt az idő, kell valami monumentálisat írni, valami rímtelent és petőfisen ömlengőst, amiből kiderül, hogy ugyan még csak hét éves vagyok, de simán bennem van a meghalás és az önfeláldozás, meg a hazaszereteti mélabú valami iránt, ami még nem tudom, mi lesz, de mindjárt kitalálom, és akkor ez lett a december 3-a, gondolom, ez is a március tizenötödike-fixációm kivetülése volt némiképp, és a vers a következőképpen nézett ki, amit azóta sem lehet könnyezés nélkül családon belül végigzokogni, persze a röhögéstől, de kábé ezzel a tördelési technikával is íródott a dolog, hogy

December harmadika!

Miért oly
kopár színed, ha
rád kacsintanak?

Miért nem öltözöl
gyönyörű
pompába?

A falu népe
mind tódulna
reád!

és hogy ki tódult, meg mire, meg miért pont akkor, mondom, nem tudom, valami önkívületi állapotban írhattam, akkor se tudtam, de aztán csak megkérdeztem apát, hogy és mondd, apa, mi a retek is volt tulajdonképpen december harmadikán, azon kívül, hogy a rusznyákgyuszi szülinapja, ha már így katarzisom van tőle, meg minden, és akkor mondta, hogy az oroszok felszabadították Miskolcot, ááállítólag, és akkor már mindent érteni véltem magamban, hogy hát én mégiscsak egy ösztönmagyar vagyok, és még rímet se tettem bele, archaizáltam, hogy 'oly', meg 'reád', meg 'pompa', meg 'falunép', meg minden, szóval sikerült, igen, költő lettem a téliszünetben, nincs mit tenni, szeretem a hazámat, tök ráéreztem.

Tekert mindenkin egy-kettő hirtelent, fájdalmasat ez az ősz azért, ahogy így elnézem.

Mondd, akarsz-e

Csak észre ne, csak fel ne, csak ki ne, csak ide ne. Jaj, hagyjanak az oroszlánokkal, az oroszlánok rám eső részével, meg a fél világgal, mert még bekapom, oszt ki találom hányni. Így ni. Ugye fájt.

Játszunk. Egy a jó teljesítményre, más a látszatra, én a túlélésre. Aberrált én, munkahelyen munkahely-jellegűt sírni, ki hallott már ilyet.

kattog, lötyög, buzog, fáj, piros a fejem belül, feszülök, befelé kanyarognak az anyázásaim, mert ilyen, amikor mögém áll, magyaráz, nem érti, nem ért, veszi el az időmet, és elmondja sok szóval, hogy én mennyire nem értem, és feltart azzal, hogy rossz a time-managementem, és én nem tudom neki elmondani szavakkal se, meg mással se, hogy nekem nem itt kéne lennem, ez nem az én székem, amiben a valagam szorul, ez nem az én habitusom, amit magamra raktak, ez nem az én falam, amibe bele kéne vernem