Ez a lakás valami olyan speciális fajta, amilyentől én mindig féltem. Ebben ha a répareszelék ráreszelődik a tűzhelyre meg a konyhapultra, akkor ott marad, sőt, rászárad. Nem tűnik el. Errefelé ha a késsel aprított csokit nyálas ujjakkal belekenem a kötényruhámba, akkor az szégyenszemre éktelenkedni kezd ott. Nem tűnik el. Itt ha a kávé kikotyog a kotyogóból és odaég, akkor a folt egyre sötétebb és sötétebb barna lesz. Nem tűnik el. Itt a banános sütinek is foltjai, és a sárgarépatortának is beivódásai lesznek. Nem tűnnek el. Ha a kettőt egymás után sütöm meg, akkor még a telefonra, a távirányítóra és a fülcimpámra is jut belőlük. Nem jönnek le maguktól. Ha a kettő közt meg még lencsefőzeléket is melegítek a mikróban, akkor a füstölt húsnak csokoládéreszelékes a csillogása. Nem múlik neki magától. Itt a mazsola bele lesz taposva a diagonál kék fúgába. Nem átall szétnyomódni. Itt a bébikukorica leve időnként rá lesz folyva a szilvalekvár kupakjára. Nem tágít. Itt az előszobában a kabátok szagokat isznak. Nem szívódnak fel. Itt az utcai cipőből sarak potyognak. Maradnak. Itt az ágy alatt a cicák a porból osztódással szaporodnak. Felcseperednek. A vécén és a mosdókagylón errefelé minálunk mindennapi használatra használt vécére és mosdókagylóra utaló árulkodó jelek lesznek. Úgy, mint egy mindennap használt vécé és kagyló stigmái. Nem nagyok, és nem olyan ordenárék, hogy húha, de hát ez mégiscsak egy mindennap használt vécé és kagyló, és ezt nem tudja szegény letagadni. Egyik sem tudja minden nap letagadni. Szóval itt még a vécécsésze vécésége sem szublimál.
Itt egy csomó ragaccsal, meg szaggal, meg száradással van együttélve. Itt egy csomó mindennel együtt van élve. Itt egy csomó minden egy csomó mindennel együtt van élve.

Dícséretes szabadversekre tördelem a benti hivatalos leveleimet is.
Egyedül négykezesezek a fénymásolón.
Tiszta rím már minden ügyfélszolgálati válaszlevelem.
A jobb kezem szólt a balnak, hogy nem kéne.

Retrospektív a reggelünk.
Ma este végre húst eszünk.