A mozdulat klasszicizmusa,
keramitjóga:
a hölgy
lazán
fél lábon áll
gólyaállásban,
a levegőben behajlított
lábán táska pihen,
melyben a hölgy
zaklatottan kotorász.
Kulcszörög.
Egyensúlyvesztésnél ugrik
egyet-egyet,
ide-oda,
jobbra-balra,
piciket araszol
(fél lábbal tehát
olyan mozgást végez,
amit leírni
bajos),
türelemvesztésnél pedig
a levegőben lógó lábat
spiccel a földre
mégis leteszi.
Néha elölről.
Kezdi.
Tovább.
Kotorász.

Azért mennyire tudok haragudni az anyagi világra, amikor kiömlik, kifordul, kimászik a kulcs, a nesszeszerek, meg a gömbszatyor a táskámból, nem találok semmit, közben a Cartman-bojtos sapkám alatt gyöngyösre viszketem a homlokom, a gusztustalan nejlonharisnya majdnem a térdközepemig letolja rajtam a nadrágülepemet, a harmadikon lakó konzumhölgy meg az orromra zárja a mágneszáras rácsot.
Aztán mennyire tudok neki örülni, amikor még mindig Cartman-bojtos sapkában állok a nyitott hűtő előtt a földre borult táskámmal, és hideg kézzel markolom ki a hideg olajos tésztát a lábosból bele a számba - egyenesen a hűtőből.

Misztifikusan szocreál pillanat, szocreálabb, mint misztifikus, meglehetős: a Hajdumat ugyanabban a másodpercben kezdi el centrifugálni a medvéket, amikor a gázon dinsztelődő karalábé alatt felserceg az olaj. Lehetne mindez még szocreálabb, ugyanez zsírral teszemazt, de semmi szükség nincs rá. Az olaj pont harmonikusan serceg. Egyiket a másiktól, másikat az egyiktől pont nem lehet hallani. Pont.
A plüssmedvékről annyit kell tudni, hogy őket gyűjteni meglehetősen közhelyes, már-már szégyenteljes szenvedély. Mint borban a drága, de édes. Tudom, tudjuk. Mentségünkre legyen viszont mondva, hogy az összegyűjtött darabok mind olyan - szigorúan használt, sok esetben elhasznált - ócska darabok, és némelyikük arca annyira félre van mimikalizálva, hogy újonnan és géppel varrott medve legyen a medvetalpán, amelyik azt utánukmímelni tudja. Szóval kilósak és rusnyácskák. A karalábés tésztáról meg annyit kell tudni, hogy az jó. Káposztás tészta deluxe, vagy valami olyasmi. Családi szinten. Semmi faxnis fűszer, semmi rafinéria. Olaj, só, bors. Viszont annyira deluxe, hogy minden huszonkilenc évben eszem egyszer. Mindent összevetve ma másodszor. Nem is, inkább misztifikus ez, mint szocreál.

Fejlett ország fejlett humorérzékkel és zsírpárnákkal, ill. fejletlen izomzattal rendelkező, nyitott szívcsakrájú nőgyermeke vagyok. 
Adtam már esélyt korábban a sztepperobiknak, mert azt hittem, könnyedén meg tudok jegyezni negyvenhatütemű és négydimenziós lépéskombinációkat egy pszeudo-hokedlin ugrálva. Nem tudtam. A tizennegyedik órára sem, ameddigre lejárt a fitnesszbérletem.
Aztán jött a kortárs táncelemekkel operáló, testet-lelket megmozgató önkifejezési mozgásforma, az ún. korttánc. Az első óra után kisebbfajta idegösszeroppanást kaptam, a hazautat pedig végigzokogtam. Szerintem valami nőcsakrámat kificamították. Itthon letakartam minden tükröt, és még két hétig nem voltam képes könnyek nélkül egy videoklipet sem végégnézni a VH1-on, amiben egyszerre kettőnél több nő táncolt - egyszerre.
Most itt az újabb őrület, a pilates. Nanápersze, bele lettem vive. Ma volt az első négyszemközti próbaórám bájos és 38 kilós oktatónőmmel. Attól eltekintve, hogy két napja a térdem sem érem el segítség nélkül, annyira becsípődött a derekam, hogy a Cs. utcai stúdióról az utolsó pillanatban kiderült, az E. utcában van, hogy nincs itthon egy tiszta(!) tréninggatyám sem, szóval zárás előtt tíz perccel még beestem a helyi kínaiba venni egy kétikszelleset, hogy a fél hármas foglalkozás valójában fél négykor van, és hogy M. nevű bájos és 38 kilós oktatónőmet tulajdonképpen A.-nak hívják, minden flottul ment. llletve fog menni. Illetve még mehet úgy. Majd. Egyszer. A távoli jövőben.
Ha kivetetem két lengőbordámat, rágyúrok a bőrlégzésre, és odapillanatragasztózom a seggem a tornapadra.

Kifejtős

Lelki alkatom nem tesz alkalmassá arra, hogy cukros legyek.
Gyakorlatilag alkalmatlan vagyok cukrosnak lenni.
A cukrosság számomra belső alkati hiányosság okán kivitelezhetetlen.

Túl sokat kell adminisztrálni.
A dolog sok adminisztrálnivalót hagy maga után.
Nincs az a papírmennyiség, ami.

Az úgy volt, hogy Nagyi felírta egy cetlire, hogy mondjuk faringosept, algopyrin ésatöbbi, és elmagyarázta, hogy a három ablak közül melyik a kérős, melyik a fizetős és melyik az átvevős. Ha recepttel mentem, az tovább bonyolította a helyzetet. Azt is elmagyarázta. Tartottam a helyzettől, nem féltem kifejezetten. Mondom, tartottam. Hogy aznap esetleg átmeneti ablakcsere lesz. Vagy a lottózó ideiglenesen beköltözik a patikába. Vagy új dolgozó érkezik és mittudomén. Hogy nem úgy lesz, ahogy arra fel lettem készítve. Ahogy a papíromra le lett rajzolva. Aztán jött az, hogy a postán melyik ablakban van a csekkbefizetés, és melyikben a levélfeladás. Táviratot nem bízott rám, szerintem látta rajtam, hogy ezektől az alapfokú műveletektől is épp eléggé izzad a tenyerem. (Meg mondjuk ez egy feleslegesen szépelgő epikai kitérő is, mert a táviratfeladás még egy nagycsaládos gyerek életében is legfeljebb kétszer van egy évben.) Gyógyszertár, posta, esetleg lottózó, a boltból sóskifli és kalács. Egyszerre maximum három funkcionálisan körbejárandó objektum. Ha olyan napom volt, még egy csavart fagyi is lazán, vagy kevésbé is lazán, de belefért. A csavart fagyi tulajdonképpen majdnem mindenbe belefért. Legfeljebb közértes kékkosárban vittem haza a cuccokat véletlenül.
Az első tampontól is inkább tartásom volt, mint félelmem. Az első saját pénzből befizetett csekktől is. Az első egyedülutazástól is a buszon. Aztán vasárnap, az esti fürdés-hajmosás után is konkrét tartásom volt az első hétfői órától. A bundáskenyértől is inkább tartottam, amit nyolc évesen egyedül akartam otthon elkészíteni, de Gy. végül eldugta előlem az olajat. Aztán az első behatolásnak is tartása volt bennem. Az első csóknak is, amire így konkretice már nem is emlékszem, csak a sok sokadik nyelves puszikból lett valahogy összerakva bennem egy nemlétező édeskés szájízzé valami nemlétező kocsi anyósülésén.
Valahogy mindig keveredett egy cetli. Vagy előre vagy utólag, de cetli az mindig volt. Vagy egy pár darab sokadik nyelves puszi, amiből aztán az első lett. Mittudomén, valahogy.

„- Mondd még egyszer.
 - Szépek vagyunk, fiatalok és szerencsések."

Max. öt év, és ha addig bevállalom, már akkor se leszek fiatal. Az anyám se lesz fiatal. A lányom se lesz fiatal. Ha bevállalja. Jó lenne, ha értené a Frakkot. A magas koleszterinszintet meg a pajzsmirigy-túlműködést még bele se számoltam. Anyai ágon a cukor is ott van, nincs még szövődmény, de tíz év, és csőstül jönnek, jöhetnek. Apai ágon bele se számolta. Nagymama leszek. Nagymama lesz. Két szekrény csak gyerekkönyvekkel van tele. Neki. Ócskának fogja találni. Tíz év múlva már öreg leszek. Öreg lesz. Mire iskolába megy, rákom is lehet. Rákja. Nem dohányzom, de hát ez se jelent semmit. Apa leszek. Nem dohányzok. Már most középkorúnak mondott vagyok, még akkor is, ha ez nem látszik rajtam. A Vidám meséket ócskának fogom találni. Középkorú. Dohányzik. Megcsalhat. És ha jön egy tégla, egy autó, egy nő. Most lett csak rendes tévém. Azt se tudom, milyen nagypapa lennék. Az ő tévéje. Az ő lakása, autója, nője. Megcsalhatom. És ha nem lesz egészséges. Hitel nincs, még, hálisten. Ha lesz másik lakás, nagyobb, akkor még lehet. Sajnos. Szerencsére. Ha most vagyok negyven, és két év múlva összejön, akkor az ötvenen túl leszek, mire felsőbe lép. Lépek. Nagyapa leszek. Lesz. Ha el nem múlik. Én se lettem egészséges. A tébéjére is gondolni kell. A Boribont szerettem. Ha most vagyok hatvankettő, akkor még lehetek fiatalosnak mondható. Még mielőtt el nem múlik. Amikor én voltam ennyi meg kilenc, akkor annak már négy darab volt gyököt vonva is, pedig ő kilenccel kevesebb volt még akkor. A tébémre is gondolni kell. Ha én abban halok meg, akkor még csak annyi lesz így, amennyi én még nem, amikor már te is ugyanúgy. Én is. Ha kétszer annyi lesz, már régen nem úgy lesz az, mint amikor én azt hittem, hogy ha plusz három évet rászámolok, akkor még belefér. Lehet, hogy nem is lehetek. Lehet, hogy bele se férek. A Boribont azért szeretni fogja.

héjában a vitamin
kicsi madárlátta
túladagod kiürül
(záptojássaláta)

Ez nem úgy van, hogy szép leszel egyszercsak szerinted. Az nem leszel, az mindegy. Nem leszel szerinted. Nem szerinted leszel. Nem azt hiszed el.
Hanem hogy egyszercsak elkapja a feneked a farmer övbújtatójánál, és odahúzza. Beleharap hátulra, és ez csikiz. Ott is, meg belül is. És azt játssza, hogy beleragadt a fenekedbe a feje. Ami megintcsak hülyeség. Meg mondjuk zárójelben megemlítenéd, hogy ha már úgy vagytok, hogy ragad a feje valamibe, akkor az már inkább a szélesnagy segged, az. Deszóval/Ésszóval röhögsz akkor is. Mert ez ilyen időszaki szellemi fogyaték.
Kétszercsak apáddal vesz tévét nektek.
Háromszorcsak képes rágyógyulni a kádban a zöldfűszeres tejfölös szendvicseidre. Amely szendvicsek sokkal gyíkabbul néznek ki a léggel bélelt erzsébetkenyéren, mint ahogyan hangzanak. Mert olyan eliten hangzanak, pedig nem azok. Inkább gyíkok. Meg savanyúuborkával vannak tálalva. És a kolbász is rágós rajtuk. De háromszorcsak csak rájukgyógyul. És csak tejfölös lesz derékig.
És sokszorcsak nemtudod. És ő se tudja.
Szóval az úgy van inkább, hogy neki elhiszel, hogy elhisz, és akkor egy kicsit úgy maradtok. Egyszercsak.

Szabadszappan

Fehérjenap van. Kolbászosokat böfögök egész délután, csak savanyúságot és paradicsomot eszem a sültkolbász mellé délben. Meg egy kis majonézt. Fogalmam sincs, ki érzi a lehelletemet, én mindenesetre minden böfögésemtől megszédülök. Kupaktalan fokhagymakrémnek érzem magam. Meghalok egy szelet kenyérért, basszameg. Lehet, hogy a konyhában a lányok susmusolnak arról, hogy büdös a szám, és én hiába hiszem azt, hogy az elfogyaszott rágók segítenek. Na nem, fogkrémet-fogkefét nem fogok behordani, az az isten nincs, hogy engem az ügyveziggel egy kalap alá vegyen bárki is. Akkor inkább büdöseket böfögök. Bent rózsaszín a folyékony szappan. A doboz alá tartom a tenyerem, három ujjal meghúzom a pöcköt, és amikor megengedem a vizet a másik kezemmel, pont addigra lendítem a csap alá, ameddigre a szappan lefolyik a csapra. Nem a kezemre, nem nem. Sohase tudok szakszerűen kezet mosni. Rossz a ritmusom. Azt se tudom, érintette-e valaha a folyékony szappan a tenyeremet. Mindezt összevetve létem az irodában meglehetősen unhigiénikus. Hordom be a bacilusokat a belső szobába, és senki nem sejti. Mindig megnyomom a pöcköt, és a rózsaszín lé mindig a csap sarkára folyik. Azért a kezem kézmosás után vizes, a kéztörlő frottírkendőt mindig szakszerűen használom. Annak a radiátoron van a helye, ami sohasem fűt.  Sokminden el van hanyagolva mostanában. Nemcsak esetleges szájszagom van, de szakszerűtlenül használom a tűzőgépet, felelőtlenül összeszurkálom rajzszögekkel a gipszkarton falat, és úgy csinálok, mintha nem én rontanám el a dolgokat, ráadásul ezt egy darabig még én is elhiszem. Magánéleti beszélgetésekre használom az adott kommunikációs csatornákat. Van nekem egy olyanom, hogy szelektív telefonfóbia. Sunyi a módszer, de a látszaton sokat javít: olyankor kikapcsolom a mobilomat, és magamat hívom fel az irodai telefonról, amit persze nem vesz fel senki. Viszont mindenki látja, hogy én próbálkozom a telefonálással, és ezután azt tudom mondani, hogy a hívott számon nem értem el doktorvezigügyfélurathölgyet. Aztán persze felhívom, és kiderül, hogy korábban is én voltam a hülye. Van bent váltócipőm, de nem mindig használom. Enyhe téli időben teljesen beizzad a lábam a csizmába. Mire hazérek, öt sötét izzadságfolt van a zoknimon a lábujjaimnál. Régebben szenvedélyesen szerettem az orrom alá dugdosni a lábszagom, mostanában már nem szagolgatom. Ilyenkor a többiek lábszagára gondolok - mindenkinek van -, és elborzadok. Hetek óta arra várok, hogy tudjak írni. Nem tudok. Szerepjátékban trampli és büdös fingópárna vagyok.