teremt
és

i
gen
ez
is

az

Tulajdonképpen mindegy lenne,
hogy előbb

megtalálnánk-e a zenét,
és utána beugrana, hogy
hoppá, ez lehetne filmzene, és
elkezdenénk kitalálni, hogy milyen
filmé, tehát én kezdeném, hogy
jé, filmzene, te meg folytatnád, hogy
adott legyen a lány, az adott lánynak viszont
ne legyen saját nyelve, hanem
csak úgy így-úgy beszéljen,
angolul, nyögősen, oroszul, franciául,
nyíltan, zártan, énekelve,
és amikor
valaki a lány közelében gondolna valamit, amit
ki kéne mondania, de azt a névtelen mellékszereplő
mégsem mondaná ki, akkor
ez a nyelvtelen főszereplőlány csuklana egyet,

vagy hogy

előbb kitalálnánk egy filmet,
amiben az adott lánynak nem lenne saját nyelve, és
csak így-úgy beszélne,
angolul, nyögősen, oroszul, franciául,
nyíltan, zártan, énekelve,
és amikor
valaki a lány közelében gondolna valamit, amit
ki kéne mondania, de azt a névtelen mellékszereplő
mégsem mondaná ki, akkor
ez a nyelvtelen főszereplőlány csuklana egyet,
és erre lázas keresés után találnánk
egy erre alkalmas zenét, amit
nem is lehetne világzenének hívni,
ennek a szónak amúgy sincs semmi értelme,

szóval mindegy lenne, mert aztán

ígyis-úgyis egyszerre kérdeznénk meg egymástól, hogy
a film végén mi legyen,
és egyszerre vágnánk rá, hogy
a végén a lány a csuklásba
haljon bele.

(Van egy sokkal jobb változata, de túl nagy ide.)

Van egy súlyos betegségem. Figyelnem kell arra, hogy rendesen pislogjak, mert ha nem figyelek, kiszárad a szemem, és két erősen koncentrált nyelés közben olyan taplószerűvé válik, hogy miközben a csipogós kütyüm figyelmeztet a levegővételre, már csak a két ujjam közé csiptetve tudom mozgatni a felső szemhéjamat. Amikor a buszra felszállok, figyelmeztetnem kell magam, hogy kapaszkodjak. A tenyeremre fel van írva, mikor kell tüsszentenem, és mikor kell könnyeznem. Ha hideg van, mindig a többi emberre kell néznem, hogy eszembe jusson remegni és toporogni a villamosmegállóban. Nincs spontán nyálelválasztásom, illetve olyan nincs, amire más azt mondja, spontán. Hangosan mondogatom magamban, hogy a lépcsőn mikor kell felemelni és mikor kell letenni a lábam. Néha kézzel mozgatom körbe a fejem, amikor egy kereszteződésben állok. Jobbra, aztán balra. Magától nem mozdul. Elfelejt mozdulni. Nem tudom, mikor vagyok éhes. A lábaimat hangosan  stimulálom az utcán, hogy mozogjanak. Egy kirakat előtt eltöltött két perc pont elég arra, hogy elfelejtsék, mit kell csinálniuk. Ha hangosan és hirtelen szirénáznak a mentőautók, nem tudok megijedni. Ha a fejemre esik egy cserép, akkor se tudok félrelépni, ha még félúton észreveszem. Amikor a gyomrom és a szemmozgásom egyszerre áll le, az a legrosszabb. A múltkor a buszon rosszul lettem a kapaszkodótól. Nem ismertem meg. Egy ideje noteszbe jegyzetelem a szagokat.

Amennyiben a minap
kilógott a fiktív óriáslábam
a fiktív miniiroda ablakából,
mert úgy éreztem,

úgy tegnap óta
a digitális mérlegem szerint
187,8 kg vagyok,
mert annyit mutat.

A combfix egy lejáratott ruhanemű, ksz-szel írva enyhén szólva is petyhüdt metafizikum. A Lejlánál kevés visszataszítóbb magyar női név van. Az undor tovább fokozható, j helyett i-vel leírva. A traktor erősen terhelt manapsági szimbóleum.

Klopacsek Irén vagyok, varráskereső lábfejnélküli. A klumpámra jegyzetelek.
Közép, fül!

A keszont a fazonnal nem kéne. (Ugye korim.) Túl sok a merülés, túl sok a bugyor. Meg a lágy részem. Légy részem. Légy résen. Paff. Légycsapatott. Lecsapatott.
Ilyenkor itthon mindig megkapom Apám szemét ajcsiba. Látok vele. Amit mond nekem. Nagydarab vagyok. Túlsúlyos vagyok. Holnap nem tudom, mi vagyok. Mi leszek. De majd úgy látom én is biztos.
Tudom, érzem amúgy, hogy az vagyok, nagydarab. Csak utálom ezt hallani. Tőle. Is. Szeretek főzni, szeretek enni, nabumm. Ez látszik is rajtam. Napaff. Legyek résen. Legyek a résen. Mindig minden kezdődik elölről.
Biztos, hogy a dolog ennél egyszerűbb és összetettebb, csak nekem mostanába porblémáim vannak az irásal. (Ugye korim.)
A cukrom meg épp le van menve. Bummpaff.