(14:40)
A hülyékből élünk, bukott ki a sokadik benyelt, elharapott céges félmondatom után egy jól megrágott, artikulált egész is. Szó bennszakad, szalagfüggöny fennakad, a munkaviszonyom meg mindjárt megszegik, gondoltam. Aztán mégse történt megint semmi. A szalagfüggöny a huzatban kiakadt, én meg vissza. Ügyvezigünk hallása/szövegértése szelektív.

(14:48)
Update: Elmész te a fenébe. Ezt se hallotta. Ki fognak rúgni, félek. (Nem.)

 Voltál-e?

 

- Jó a pörgés, mi?
- Hát...
- Mivan, te alternatív vagy, vagy mi?
- Nem, öreg.
- Mennyi, 21?
Egyemmeg.

Lementem a Gépésszel fotózni. Ő lekapta a hajléktalanokat és a flitteres bugyikat, én meg ezalatt beálltam relaxálni a Louis Voiton és az Opera közé. Kishíján lekaszált egy frizbi, aztán majdnem kiégette a szemem pár tarra epilált panorámapunci.
Most dübörög az ablakom alatt a redbullzene, én meg ritmusra köhögök. Ma arra ébredtem, hogy rázkódok. Reggelenként egy darabig szunnyadozik a szakadás a torkomban, aztán extra dózisban tör föl. Az orvos szerint - aki nem is látott, nem is hallott engem, tehát nincs is - már el kellett volna múlnia. Az orvos pedig tudja. A képzelt orvos tudja a legjobban. Képzelt beteg lehetek.

Bekentem az orrom alatt a takonyrepedéseket valami lejárt szavatosságú nyugatnémet popsikrémmel. Jó vastagon. Azt mondta, miközben rázta őt a láz a kádban, hogy most félig olyan vagyok, mint egy farsangi egér. Rámentem a szememre és az orromra is szemceruzával. Kifehérítettem a szemem környékét. Rajzoltam magamnak háromágú bajuszt is, meg otrombanagy szempillákat. Egészen egérszerű lettem. A hajamat két szabályos egérfül-kontyba fogtam. Közben instruált és fényképezett. A kezembe adott egy nagydarab lukacsos ementálit. Még mindig lázas. Engem álmomban megdugott egy mélabús plüssmackó. Kezdődhetne már a hétvége. Betegek vagyunk.

(vázlat)
Amikor a boldogtalan emberek idegszálai összeérnek, és összegabalyodnak, húzzák magukkal a világ összes boldogtalanságát. Egy nagy lavórba gyűjtik a boldogtalanságot, de még ott is tovább gabalyítják. Nem látják, hogy mit csinálnak, nem látják a gabalyodást, nem látják a boldogtalanságukat sem. A lavór szétreped, a boldogtalanság gabalyodik, új utakat talál magának. Vakok a boldogtalanok, vak a boldogtalanságuk is. Tapogatózik és félretrafál. A boldogtalanság átlátszó, testtömegindexe nincs. Beköltozik a gyomrokba, a hideg takaró alá, az ajtófélfa repedéseibe. Borsószem királykisasszonyokból kurvákat csinál, babszem jankókból neuraszténiás megalománokat.
Amikor a boldogtalan emberek hideg lába összeér a takaró alatt, akkor van a leghidegebb a világon. Amikor a boldogtalan emberek egyszerre nevetnek, akkor a legnagyobb a szomorúság.

Forgok az ajándék Jockey-széken, boldog névnapot nekem.
Mezítláb jövök az esőben haza. A talpaimon a fél város esőhigítta kutyaszara. A tangapapucsot - a szó Kazincbarcikáé, all rights reserved - a kezemben lóbálom az Andrássyn. Idétlen hitelkártya-reklámnak érzem magam, az esernyőt bőrig ázva veszem a skálaretróban. Nem hitelre, csak bankkártyára, de kívülről ez is reklámszerű.
A skálaretró előtt a srácok egész testtel vetik bele magukat a térdig érő vízmocsokba. Nézve vannak. Mindenki ázik, és nézi, ahogy a többiek áznak. Van, aki vigyorog esernyőstül. Van, aki elfelejti felhúzni nyílt terepen. Van, aki elfelejti lehúzni zárt helyen.  
Bambuszkutya megmelegíti a mezítlábaim a moziban. Elfekszik rajtuk. A nagyterem beázik, a vetítés átmenetileg szünetel.
Végigtrappolok az új traktorpiros esernyőmmel az Andrássyn mezítláb, itthon a plafonon ajándék Jockey-forgószék vár. Megint a Gépész szórakoz, plafont csinál az anyaföldből. Összerakjuk, izzadunk. Örülve vagyunk, névnapolunk. Fröccsölünk.
Ő most alszik, én most forgok.