A rövidlábú emberek sokkal nagyobb előszeretettel (előbbszeretettel) rakják úgy keresztbe a lábukat, hogy valójában nem is rakják keresztbe a lábukat, hanem az egyik lábuk cipős fejének bokarészét rápihentetik a másik lábuk combjának egészen térdfelőli részére. Megmutatnám, az egyszerűbb lenne. Ennek a hevérgábor-típusú, puhabőrű kreol fiatal nőgyógyásznak is pont így álltak a töpszli kis lábai, ahogy mondom - tekintélyt a legkevésbé sem parancsolandó -, közben pedig magyarázott, és mozgott a kis pattanás a bal arca közepén. Az első hónapra kb. egy évig kell készülni, így mondta, és amikor hozzátette, hogy a magas vércukor ugyanolyan toxikus a babának, mint a ... - itt elkalandoztak a gondolataim, nem jegyeztem meg a hasonlatot, inkább Britney jutott eszembe, meg az a szám, amivel indította a koncertet -, akkor örültem, hogy múlt héten végül mégiscsak bekopogott a másfélhavim. A bajom - az úgynevezett -, ami nem is lenne mindig baj, pláne ha havi lenne.
Ezt a nőgyógyászt biztos, hogy egy férfi várja otthon. Kire mi tartozik, ugye?, kérdeznéd joggal. Nem tehetek róla, az arcára volt írva.
[A váratlan betoppanások és találkozások felvillanyoznak. Minden ilyesféle volt mostanság, ezek a dolgok valahogy ingergazdagabbak és eseményszerűbbek, mint adott esetben egy alagsori nőgyógyászati rutinlátogatás. Részletekben elveszni kár, azaz minek, azaz ottyandezső, azaz semközhoz. Privát post-it post lett ez, nabumm, önemlékeztető jellegű. Na, de melyik nem az?, kérdeznéd joggal. Amúgy. Hát ja. Nade.]
Ez a nőgyógyász nem is volt hajlandó megvizsgálni. Biztos, hogy egy férfi várja otthon. Na, nem ezért, mert nem nyúlt hozzám, hanem úgy ránézésre mondom. Fura.(Cukormániákus ropigyáros, ha érted. Bár ez inkább egy izmos tévképzavar lett, ahogy így gondokodom rajta. Azért még érted szerintem. Egy cukormániákus ropigyáros.)

(HétfonkontrolaNephron.), ez volt az sms vége, hála istennek egy zárójeles megjegyzésben letudta, a karakter is kevés volt a végére, hogy bővebben kifejtse. Gy.vel álmodtam, aztán a végén hajnalban tisztán éreztem, hogy szájoncsókol. Nem ébredtem jól, pedig nem hiszek az álmoknak. A sajátjaimnak főleg nem, ez mégis megzavart kicsit, könnyes búcsúnak tűnt. Szóval csak (hétfőn kontroll a nephrológián.) A bátyám utálja, ha május végén őszi eső esik és én is. Nincsbaj nincsbaj nincsbaj.
A Kétméteres autójába meg beleszaladt egy másik autó, ilyesmit írt hajnalban. Nincsbaj nincsbaj nincsbaj.

Dögölj meg! - mondom neki.
Süket, nem hallja, néma, nem szól, béna, nem mozdul. Megdögleni eszébe' sincs.
Eutanáziát a Dekadenciának. Vagy könyörgöm, gyerekek, akasszuk föl.

ANYA
Ott álltam a bevásárlóközpont közepén, keringett körülöttem a bolt meg az emberek, akik hosszú színes kondenzcsíkok lettek, mint Madonnánál a kocsik a Ray of light-ban, és én felhívtam izzadó tenyérrel, hogy mennyit kell levágni a zellergumó zöldjéből, ha belerakom a levesbe, mert abban a pillanatban olyan fontos lett ez a kis gumó a zörgős zacskóban, mintha az életem múlna rajta, és ő olyan magától értetődően válaszolt, mintha a Jóistenkét kapcsolták volna nekem élő, egyenes adásban, a gumó pedig maga volna a megoldásra váró feladat, egy gumónyi földgolyó egy zöld műanyag kosárban. Állásinterjú helyett/után beszöktem egy nyálasfényesre suvickolt bevásárlóközpontba, megvettem a húsleveshez mindent, akkor történt mindez. A bajom tarka, belelóg a levesbe. Holnap tyúknap.

Te mondasz olyat, hogy

második pillantásra beleszerettem,
második körben sikerült,
már másodjára megtetszett,
a második benyomás a fontos,
te vagy a második az életemben,
a második pofon a legnagyobb,
soha nem felejtem el a másodikat,
mindent megteszek, hogy én legyek a második,
utolsóelőttiekből lesznek a másodikok?

Mondd, szereted a másodikat?

Külső-belső-hátsó nyomásnak engedelmeskedve felül kell írnom vélt és valós én- ill. testképemnek a határait. Illetékes nyElvtárs - nadejucikám! - üzeni, hogy az pont úgy jó, ahogy van. A tárgyban (testrészben) legilletékesebbnek ugyanis zokon esett a bejegyzés, így ezúton, a seggem nevében kérek elnézést.
Majd figyelmeztetem én is Őt, amikor erősen kopaszodó, amúgy görögös-férfiasan tökéletes feje búbját illeti önostorozó szavakkal - ti. az Illetékes - , hogy engem bánt, amikor a kis szégyenlős hajhagymáit kigúnyolja. Mondjuk úgy, több hajjal nem is szeretném. (Persze, hogy de, de az most retorikailag nem lenne helyénvaló.)

Más: Mérhetetlen szégyenérzettel tölt el, amikor rádöbbenek arra, hogy mérhetetlenül irigy vagyok. Mérhetetlenül utálok egy számomra mérhetetlenül fontos dologban mérhetetlenül sokadik lenni. És mérhetetlenül utálom az indokolatlan szóismétléseket.

- Meddig volt apukád kórházban?
- Egészen a nyugdíjig.
- És mi volt a baja?
- Orvos volt.
------------------
- Várj, a füled mögé teszem a hajad.
- Jó, csak aztán el ne felejtsük, hogy oda tettük.
------------------
Ha őszinte akarok lenni, most nem ezek a legfontosabbak, ez tegnap volt, a Baba-Mama meg én, ún. beszélgettünk, de a fenét fogom majd pont ide leírni, hogy mik lennének most a legfontosabbak.
Ha létezik költői kérdés, akkor a nebőgj az egy költői felszólítás. Láttál te már olyat, hogy valaki azért nem bőgött, mert azt mondták neki, nebőgj?

Vannak azért olyan dezintellektualizáló pontok az én életemben is, amikor a tükör előtt állva - a roh-kur-kib életbe! - konstatálom, hogy az összes, egy kezemen megszámolható nyáron hordható rongyaimnak kb. nulla százaléka jön rá a seggemre. Ilyenkor aztán igen nagyon ideges leszek, mérgemben kifestem a lábujjkörmeimet, és végre van mire fogni, hogy miért is nem lépek ki a lakásból. Meg kell száradniuk, nahallod. Ember ilyen mérges még nem volt a seggére szerintem. Nő a nő, bzmg.

(Ezt a szomszéd lány írta, nem vettem észre, mikor jött be a szobába. Szerintem még mindig itt van.)

Sebbel
jobb-bal.

Politikai hovatartozásom keresi a helyet, hova tartozik (és követel.)
Munkahely múlhat most ezen. (Tisztelt Élet, fellebbezem!)

Már egy kezemen sem tudnám megszámolni, hányan írták vagy mondták ismeretlenül - csak olvasva - azt rólam, hogy bizonyára alacsonynövésű dundus, de legalábbis közepesnövésű nem-nádszál vagyok. És a hajad? Hmm, talán szőke, nem is tudom.
Kiskoromban Dédanyám Viharnak nevezett. Hiába voltam hosszú, nyoma sem volt nálam sosem lassú eleganciának, még olyan kisgyerek-eleganciának sem, amit irigyeltem pl.  M. Valitól. M. Vali buta volt és akadozva olvasott, az ujjai hosszúak, ujjvégei kalapácsszerűen bumszlik voltak, de olyan arisztokratikusan ült mellettem az utolsó padban, mint egy hétszilvafás vonalzó. Lassan és emelkedetten dobta még a medicinlabdát is, ezzel szemben én, aki ugyanaddig értem, sőt kicsit magasabb is voltam nála, játszottam az alacsony töpszlit. Lehet, hogy lélekben az voltam, már nem emlékszem.
Lilla néni mindig nevetett, hogyha végigviharzottam a termen. Minimum egy széket és egy filodendront feldöntöttem az élősarokban, mire a padsor elejére értem. Egy idő után már direkt döntögettem, szerettem, ha Lilla néni rajtam nevetett. Ügyetlen voltam, aztán egyre ügyetlenebb, eljátszottam, hogy nem is tudok más lenni. Jól átvészeltem így az első 14 évet, utána meg 4 évig hagytam, hogy Efnémarikanéni nevessen rajtam. Érettségire már lélekben is, testben is magas barna voltam, igaz, fiúsra nyírt fejjel. Mondjuk sosem voltam karcsú, sőt.
Nézem a betűimet, keresem a szőke középmagas dundusságot, de nem találok semmit.
Még mindig nem tudom, miért.

Kicsi a lakás, (jó) napot kíván(ok.) Nem is ülök többet, inkább felállok.

(Állás nincs, csak ülés, aztán meg forgószékről leszédülés. Az állás-ülést egyelőre berekesztem. Délben egy végrendeletbe is belekezdtem.)

Érzem, hosszú volt ez a nap, már fájdalmasan kanyarodnak a hajhagymák a fejemen ilyenkorra, a forgóimnál egyszerűen fáj a hajam. Ha reggel jól tűzöm föl, egy gumival, három hullámcsattal - szájbaveszem, úgy nyitom ki a hosszú és sötétbarna csatokat, mint a mindenkori hosszúhajú nagyanyák -, akkor akár egész nap elvagyok. Csak estére fáj.
Tegnap a kis hathónaposnak véletlenül bevertem a fejét a plafonba. Magas is vagyok, nemcsak hülye, néha elfelejtem, hogy ez egy gyerek és nem egy kölyökkutya. Aztán úgy tettem le a földre szegényt, hogy nyekkent egy csendeset, majd bőgött egy hangosat és hosszút. Mikor meglát szegény kicsi hathónapos, úgy görbül lefele a szája, mint ahogy a pavlovi kutya nyáladzik.
Igen, még mindig három gyereket akarok. V. azt mondta, ez azért jó, mert ha az egyikkel valami történik, még mindig marad kettő. A hülye fekete humora, az. Azért elgondolkodtatott.

Megyek a széles, hosszú úton, jönnek szembe a virgonc benyomások, ide-oda passzíroznak, fülembe másznak-ültettetnek, szemembe köpnek, számba teszik a szót - hogy onnan majd más vegye ki legott és újfent, ahh, magasságos emelkedettség! -, orromat csiklandozzák - mentális orrszőrök, újfent ahh! -, satöbbiznek, ésígytovábbolnak. Így lett nekem uszkve huszonnyolc Moon River-öm, számolatlansok La Vie En Rose-om a fülemben és a gépen, savanyú tökfőzelék-szagom, a Margit-szigeten pedig láttam az Európa Grillteraszt, szemem sarkába por gyűlt könny helyett. Ahh. Összetört kerti lámpák, párkányig érő sötétzöld bokrok, lelkiszemmel alig - de valahogy mégis - látható régi vendég-kísértetek, ahogy ott ülnek a fapadokon. Kár, hogy nem igaziak, az egész csak műbenyomás, nem is láttam senkit. Eszeveszetten illatozott viszont, szinte bűzlött az a fehér virágos bokor, ami akkor nyílt a lakótelepen, amikor már kisnadrágban lehetett reggel suliba menni. Azok a roggyant Gösser lámpák tényleg nagyon kísértetiesen néztek ki a fekete zsákokkal a fejükön. Európa-hóhérok.

Harangozó Terire, Koós Jánosra (arra, aki azt énekelte, hogy szeretne tóótáágast állni egy főőúúton), Lukács Margitra, Korda Györgyre, Szécsi Pálra - határeset - nem dob ki semmit a Soulseek, ez most engem lelomboz. Széles csípőre tolt, fenéken ráncos bugyikat, rózsavízszagú kontyokat, lakk kistáskákat, esős vasárnapot, Duna-parti csónakházat akartam vón ma reggel látni-szagolni-fogdosni, legalább csak úgy mentále. Zene nélkül nem megy.

Nade volt itt még egy mondat ezelőtt. Mondjuk azt, hogy az a mondat lelóg a képernyő bal széléről. Mindenkinek vannak ilyen lelógó mondatai, mert mindenki olyan, mint az okos lány Mátyás király udvarában. Ír is, meg nem is. Ad is, meg nem is. Meztelen is, meg nem is.
Írok mást:
A lábizzadásgátló spray-től tüsszögök, mint a hétszentség.
Szép első mondat lenne ez egy lányregényhez, nemde? (Dede.)

Amennyi - haddnézzemcsak - tizenegy percbe belefér:
A zúzapörkölt most az IRL keresőszavaim vezetője. Mindenkivel ezt etetném, mindenkinek ezt mesélném, mindenkinek erre vagyok büszke magamra, már-már (mit már-már, inkább nagyonis) röhejes. Csináltál már? Kilótízdekából? Pucolás után hetven deka. Belezsibbadt-belegörcsölt a kés nyele a kezembe, vagy tíz percig le sem tudtam tenni utána. Gazdagon lecsóval, fokhagyma is ment bele, úgy alig, de biztos kézzel, csípős pirosarany is, hóóógyne! Rizsával, biza, meg hallga csak, hogy ropog majd hozzá a csemegeuborka! (Most ettem másodszor, most főztem először, aztán meg úgy beszélek róla, mint egy zúzafétisiszta.)
Este, Revizor előadás után kis kínai eladó törte nekünk a nyelvet, amin eladta a Bikavért, a viszonylag olcsót, de jót. Aztán megbeszéltük, hogy pontosan egy éve a színház előtt volt a nagy előszöri egymásraismerés, most meg bent a színházban masszírozta a lábfejemet - harisnya nélkül - az oldalpáholyban, és ez nagyég, de jó így. Kusza egy év volt, nettó egynyolcadában ténylegesen egy az egyben, de akkor nagyon. Evett ő is a zúzapörköltemből, habzsolta, majdnem kanállal, de aztán mondta, hogy nem kér kanalat, csak viccelt.
Na, hát ilyen volt a tegnap.
Jucikám, ez isssteni volt.