A Bajza utcától az Oktogonig gyalogoltam ma délután, mert úgy volt dolgom. Gyalogoltam szembe a nagy tömeggel, tisztára EU-ellenállónak éreztem magam. Közben irtózatosan bevágott a bugyim. Miccsoda párhuzam, kérlekalássan, miccsoda párhuzam. Kényelmetlen volt.

A Kétméteres Herceg hivatalosan(haha) is elköszönt mindenkitől ott oldalt, a kis dobozban. Tulajdonképpen tőlem is - facetoface -, csak még nehezen hiszem. Néha kicsit beléhalok, néha kicsit belémhal, de hát különben meg mi értelme lenne.

Hamupipőke lába valójában 42-es, Hófehérke ébenfekete haja csak jól megválasztott tartós hajszínező eredménye, Csipkerózsika pedig egy narkolepsziás szűzkurva (bocs, Bee).
Most ilyenek vannak.

Csűrés-csavarás, tűrés-tagadás.
Mitagadás: földindulás.

A közös költségem egy darabja tegnap két korsó sör lett, a harmadikra L. hívott meg büszkén(?) a minimálbéréből, a villanyszámla-díjam töredéke pedig el lett sózva kicsit, de legalább kemencemeleg volt és tejfölös. Egy napnyi számítógépzúgás ára volt épp, körülbelül számolom csak. Inkább eszem, a majonéz is gyorsan rámelegszik a tésztára, az meg nem jó. Anya céges ajándéka lesz a ma megvásárolandó Scholl-álomcipő, van ez a patikakártya, abból. Szép kis kontraszt, tudom, ne mondd. És akkor rájövök, hogy nem is ez a pláne, hanem hogy ott van az az emeletes irodaház, tövében a maga alá szaró hajléktalan szerencsétlennel. S én, a hajlékos szerencsés, zúgok föl az ötödikre a nyálasra fényezett krómliftben, orromban még enyhe szarszag, vadásszák a fejemet, a háeres lányka pedig napi biztossokért teszi föl nekem a butácska kérdéseit. Koptathatott évekig külker iskolapadot meg bankószagú szakirányokat, hogy aztán azt meg elfelejtse megkérdezni, mikor is és milyen szakokon is végeztem. Persze ilyenkor is tudom, hogy nem vele van bajom. A négyeshatoson csörgött rám, pár órával az interjú után, hogy akkor mi is vagyok én tulajdonképpen. Nem vele van bajom. Nem tudja, nem tudhatja. (Ó, Anyám, adtál volna inkább személyzetisnek!, ilyesmi)
Később, a cukrászdában nagyot nyelek,  Anya meghív egy tejszínhabos három gombócra. A narancsfagyi az Astorián ehetetlen.
V. tegnap penészes kenyeret evett ("bzmeg") darabos tejjel ("bzmeg") és lejárt szavatosságú joghurttal ("bzmeg"). Amikor mondta, úgy röhögtem, hogy folyt a könnyem. Folyt a könnyem.

G. most csöngetett föl. Adott egy kis feketemunkát. Megírom, naná, hogy megírom.

egyszer len
másszor pamut
egyszer élünk
másszor kaput

Eztet(et) az élet nevű költeményíró írta, nem én, a címe, amiről szól, az az, hogy az élet, ami van, meg néha nincs is. Hát így.
A hülye meg nem én vagyok, nem-nem.

jó?dehogyjóanyám
Leírnám én a mulatságos keresőszavaimat. (nem)
Leírnám én a jajdeborzasztó álmomat. (nem)
Leírnám én, milyen volt tegnap Győrben. (nem)
Leírnám én, miért helytelen kis kezdőbetűvel, mondat után, mondatvégi írásjel nélkül nemet írni zárójelbe. (nem)

(lóhalálban    hal a lóhal
csikóhalál    ban csikóhal
halott hallá    élő halat
lóhal-feldol   gozó avat
él az élő    hal a hal
hálószoba    ravatal)

Fejlesztem a mozizmom:
Anyával kell moziznom.
(Csak a szótagszám kedvéért kell. Amúgy nem kell, hanem szeretnék és fogok is. Vele.)

Ahogy yes, úgy yes.

Néha halálosan unom a retardált szóvicceimet. Te nem?

Willy (bazej, nem, nem Vili, hanem Willy) mondja a Nagy Ő-ben, hogy mindig a nagy számoknak vagyok a törvénye, meg hogy xy nagyon mély ember - mind érzelmileg, mind tartalmilag.
Anikó magasra tette a léce mércéjét, Sárbogárdi Jolán meg forog a zsírjában. Jaj, csak közbe' le ne verje, jaj.

- Zetorleila-tévékettő-Magyarország -

Volt egy nap a múlt héten, amikor hárman is - ismerősök és fél-ismerősök - maguk felé fordították a jobb gyűrűsujjamat, a kisujjam kényeskedősen kifelé állt olyankor. Van rajta egy gyűrű, azt nézték meg. Hirtelen mindenki felfigyelt rá. Valamelyik éjjel álmomban kiesett a foglalatból a kő, szilánkosra tört, olyan volt, mint az olcsó üveg. Eszembe jutott Zsaklin gyűrűje, de még ott, álmomban. Azt hiszem, ezt most az ujjammal együtt szakítaná le, aki le akarná szakítani. El meg nem dobnám.
Holnap jön Anya két napra, én jó kislány leszek. Magamnak ígérem, nem neki. Magamnak.
Úgy rövidülök ma délelőtt, mint a mondataim. Úgy.

Van valami, ami annak idején hajnalban nagyon ment. Nem ment, hanem jött és ott maradt. Össze akarom vakerolni, hogy legyen eleje, meg közepe, meg vége.
Ha összejön, három gyereket fogok szülni. Az ok-okozati összefüggéseimet mostanában még kevésbé látom át, mint korábban. De szülök, hármat szülök, ez biztos.
Most megyek, fontos dolgom van. Ugrálnom kell az ágyon és énekelnem (ordítanom) Dollyval, hogy Isztambul, óuóuóóó, Isztambul.
Húsz perce el akartam sorvadni. Olyanom volt. Most nincs olyanom.

Nekem bicskanyitogatóbb, mint a mondjuk-hogy-testápolóval arconspriccelt belga hölgy az MMS-en. Tanulság nincs, a párhuzam is sovánka, csak mondom, hogy ilyenek vannak. Nem magyarázom, mert nincs mit.

(A képeket loptam, utólagos köszönöm az illetékeseknek.)

"Egyszer a Szinvának megyek ettől, komolyan mondom. Amilyen apró vagyok, még abba is fulladhatok."

Egy perce érkezett az sms Gy.től. Hiába, ő az én bátyám, családban marad. Ez a Szinvának megyek már a miénk lett.
(Nem írta ám komolyan, csak felidegesítette őt Jóapám. Aki szintén családban marad. A miénk lett.)

Néha sikerül elsikkadnom a lényeg fölött, képtelen vagyok effektíve-szelektíve lényeg-meglátni. (Hogy én mennyire utálom ilyenkor ezeket a szavaimat!) Nem, nem írok inkább bevezetőt, nem is vezetek be senkit sehova. Jöjjön, aminek jönnie kell. Annyi minden van, aminek jönnie kell.
Tegnapelőtt a Bambi-látogatás után konyhai volt a hupák, s bár egy-két sms közben kicsit nyugtalanná tett (azt hiszem, nem látszott), de aztán
tegnap kiderült, hogy még egy transzplantációs központban is tökéletes lehet a negyedórás románc, az ott dolgozók meg felvételi nélkül besétálhatnának a Hülye Járásúak Minisztériumába, mert olyan hülyén járnak,
ma pedig a középső ujjam egész nap a mutatóujjamra lesz csavarva mindkét kezemen, mert annyira akarom (szeretném) azt a ma esti színházat.
És ez az érthetetlen szaggatottság nem koncepciózus, higgye el mindenki, kérem, de annyira fáradt vagyok az egész heti semmittevéstől, hogy azt el nem tudom mondani.

Néha, amikor jó a jó, éppen annyira szerencsésnek érzem magam, mint amennyire szerencsétlennek érzem magam akkor, amikor rossz a rossz.
Minden jó közt most egyre inkább az körvonalazódik, hogy tehetségtelen vagyok úgynevezett női újságírásban. Kaptafát kell keresnem magamnak sürgősen. Nem azért, hogy ráhúzattassak, hanem inkább úgy értem, kéne valami cipész-ség, amit magaménak érezhetek végre, kaptafa, aminél az egyszeri cipész is meg tudott maradni, vagy mi. Maholnap 27 lesz a 26-omból. Jesszus. 
Szerintem röhejes.

MINTA VILLÁM

Ma reggel média-szavakat gyűjtöttem, épp, mint más bélyeget vagy egzotikus csokipapírt kis füzetbe rendezve. Linkelés - és a teljesség igénye - nélkül írok mostan.
Persze UP nem lep meg a madárlabanckutyával meg a provokátor-cukorral, nála ez (is) "védjegy" - már ha szabad ezt így mondani.
A laptoprocker szaggat, mint egy anglikán fúrógép. Mancs.
A NOL-nál visszatérő bibi a kétbetűjelű hangok megduplázása. A finynyás telitalálat, azt hittem, direkte van így írva, egy másik cikk aszszonyi-jánál viszont már gyanakodtam.
A történelemhamisítás (NOL) túl hosszú szó így egyben, kötőjel nélkül leírva. Nyolc szótag. Ez önmagában nem jelent semmit, nincs is szoros szabály erre, de valahogy mégis. Hosszú. Nekem. Hát nem szebb az, hogy történelem-hamisítás? (Nem.)

Egy  sokkilós szatyorral zarándokoltam végig Ö.vel a város könyvtárait, cibáltam magam után számolatlan helyekről kikölcsönzött számolatlan könyveket, fizettem némán és fogam-összeszorítva késedelmi díjakat, bírósági eljárások díjait. Milyen költői lenne, ha két kötetnyi - július óta nálam felejtődött - Hegel miatt lenne most priuszom. Nem lett. Huszonegyedik századi lány vagyok, mégis néha kicsit a saját Nagyim leszek eztán, mert muszáj: elhatároztam, hogy befőttes gumival fogom majd össze a nyolc kis azonosító lapocskát, hogy ne másszanak mindig széjjel. Nem győzöm én már egybecsalogatni a nyolcfelől kölcsönzött könyveket sem, nemhogy a nyolc kis azonosítólapocskát. Ahogy modernizálódunk, úgy öregszem én is magammal együtt. Felejtek, szétszórok, kapkodok. Épp, mint előtte mindig bármikor. (Mennyi időhatározó egyszerre egy mondatban - hát szabad ilyet?)
A Rossmann-ban, amikor mentünk kifelé, csipogott a kikölcsönzött Országúton. Videokazetta volt, mégis égett mindkettőnk feje, mintha bizony loptuk volna a vattapamacsokat. Nem szeretem az ilyenfajta biztonsági rendszereket.

A Szabó Ervin büféjében egy éve semmi sem változott. Gombás körmök nyújtják a mignon-t, becsuknám a szemem, ha lehetne. Ülünk a büfé kellősközepi asztalánál, Ö. szeme egyre pirosabb lesz, legördül egy könnycsepp, majd sok másik, ráborul a Mészölyre és azt mondja, fel kéne már nőni, ne haragudj, nem ezt akartam, nem is tudom, miért sírok, ne haragudj. Nem hallom jól, csak amikor felemeli megint a fejét. Az asztal meg a Mészöly addig felfogta a hangját. Nem kell már a rózsaszín mignon, túl édes.

Apa ma reggel kocsit hajt, utazunk a lázbérci víztározó mellé, s csíz búvik ott és vadgalamb, várnak zordon bükkösök, meg az a szééép zöld gyep - családi a látogatás, tájvédelmi a körzet. Húsvét is van, beszélik, Pali bácsi pedig meglepetéssel készült.
Pali bácsi olyan a családnak, mint néma gyereknek az úthenger. Csúnya, kövér, hangos, de legalább fogalmamsincs. (Tudja Isten, hogy mi okból, szeretem, de szeretem - messziről, de messziről.) Ha húsvét van, azért iszik, ha nincs húsvét, akkor azért. Mer' inni kell, értede, nem beszélve arról, hogy nekem az jó, ami nekem jó. Világos, Pali bácsi.
Pali bácsi tavaszi fáradtságának tárgyiasult eredménye egy ún. lugas lett idén a paradicsompalánták, a hónaposretkek és a házipince között, mely két dolgos keze munkáját dícséri; csodájára jár az egész falu. Fehérre mázolta és kivitte a kertbe megboldogult Bé-mama konyhakredencét, körberakta szögesdróttal és valami ipari lánccal felcsipkézte, így nyerte el a kertibútorzat mostani - tekintélyt parancsoló és zavarba ejtően forradalmi - arculatát. Akad ott még fapad is. És akad még faasztal - mely vendéget marasztal. (S több lett pár paraszttal... Oppárdon.) Guberált valahonnan egy működőképes Marlboro-feliratú fényreklámot, az unokájától pedig megkapott ajándékba egy NDK gyártmányú hifi-matuzsálemet. Az ún. lugasnak a mértani közepébe lógatta be mindkét ojjektumot, és hozzá olyan rafinált, multifunkcionális műszerfalat generált a kerti kemence mellé, hogy még Mekk Elek is megnyalná, ha látná. A furnérlemez csak úgy roskadozik a fürdőszobai villanykapcsolóktól meg a matricás kézi távirányítóktól. A komfortérzetet masszív fa-alapzaton nyugvó alumínium hullámpala növeli. Minden szerkezeti elemet egyenként megkönnyeztem - de a szomszédokat legfőképp, akik reggelente erre a látványra ébrednek.  
Pali bácsitól tanultam ma azt is, hogy a rosszízű piaci házitejet a tejszeperátor csinyájja, hogy a tilinkós kocsi (értsd: Family Frost) olyan gyönyörű kilós zöldborsót kínál, ami mellett a Vicamama kiskerti borsója semmise és hogy Vicamama tulajdonképpen olyan mint a tárogató: sötétben szép, messziről.  
Azt is mondta még Pali bácsi, hogy úgy nézek ki, mint a Mona Lisa, csak te nem mosolygol annyit, értede. Azt hiszem, itt már csukva volt a szeme. 

Félrehord ez a miskolci forgószék, néha rossz szögben nézem a laptopot, Gy. a másik gépnél ül és telepít. Hol begurul, hol kigurul, nekem meg nincs türelmem félrebillenve pötyögni a laptopon. Ebben a szögben nem tudja az ember, hogy mit is akarjon írni. Apa tévét néz (kocsit majd holnap hajt), csendes és rezzenéstelen, Anya alszik, hangosan köhög, mellhártyagyulladása száraz és kattogó. Szemei (kétség)beesettek, két hete - és harminchárom éve - vesződik. Vesződnek.

- Tegnap volt a házassági évfordulónk.
- Aha.

Nincs csattanó. Tányéré is csak nagyritkán. Szót nem hallani, sem hangosat, sem csendeset. Elfogyott.      

Vénségedre meghülyülök. Vénségemre meghülyülsz. Máj. Folt. Nincs.

Messzi az a messzi.
Alhasi a fájás.
Kézmeleg az étel.
Nincsen negyedik sor.