Igen, meggyőződéssel állítom (ez olyan nyomatékosítás, ami valójában persze sosem fakad teljes és valós meggyőződésből), hogy ha visszaszámolok, akkor mire a nullához érek, tavasz lesz, jó lesz és szép lesz a világegyetemesség. Nem szorongok az ágyban kuporgván, nem lesz átmeneti bocs-hogy-élek ez az élet, nem lesz olyan, amilyen most, olyan semmilyenül szemtelen és szívbetolakodós. A probléma csupán az, hogy nem jövök rá, hánytól is kéne elkezdenem a bizonyos számolást, harminc csilliótól-é vagy netán csak háromtól. Mert ez az, ami nem mindegy. Visszaszámolok a visszaszámlálásig. Keresem a nullát, az origót, csak tudnám már végre, melyik tengelyre lépjek s tyúklépésben-é avagy óriásban tegyem meg a bizonyos elsőt. Ó, ha tudnám, hogy oldalról támogatnak gondos és tenyeres-talpas kezek. Ó, ha számíthatnék magamra, ó, ha nem hagynám cserben magam szüntelen. Ó, ha értenék a matematikához, ó, ha rózsabimbó lehetnék, ó, ha nem itt és nem most, óha, óha, óhájó, hali, Óhájóóó.

Emlékkönyvbe bele, hogyasszongya: evezz, evezz az élet tengerén, de vigyázz, ki ne köss a bánat szigetén. Alsó tagozatos mindentudásomat akarom vissza, de azonnal. Kinyitja a szeretet, bezárja az emlékezet. Titok... nem megmondtam, hogy titok?! 

Négysorosom szkeptikus:

enged-

tessék

meg a:

"tessék?"

Sz.j.: Sz.J.