"A pasik gázak"  mondat az én kapkodós olvasatomban pár másodperce "A pasik Gézák" -ká lett. Az agyi metafora-központom rögtön kombinálni kezdett, s csatasorba állította a sok Gézát (Mézga), akik sohasem lehetnek Pistik (Huffnágel), mert mindig épp itt vannak. Mitológiája csak annak lehet, aki épp nincs itt, mert ott van. Azt kéne már csak eldöntenem, hogy Odüsszeusz Pistit akarok-é, aki nincs itt, vagy egy Mezei Gézát-é, aki itt van. Aztán mikor láttam, hogy félreolvastam, megkönnyebbültem, hogy mégsem kell eldöntenem. Pénelopé marad a seggén. A pasik gázak.

(ún. Csajblog, ún. hirtelen felindulásból)

Békés szombat délelőtt, nem sokkal cérnametélt-dús húsleves után, tele hassal, üggyel-bajjal, pakolászva, teregetve. Van, aki költözik és pakolászik, van, aki marad és tereget.

- Azt nem tudom, hogy fogom átvinni ezt a sok szart...

- Gondolatátvitellel!

- ???

- Gondolsz egyet és átviszed.

A teregető ötletgazda én voltam. Elememben vagyok, hejjj.

Mednyánszky képei meg lettek nézve a Várban. A Versmetró-akció hivatalos keretek közt le lett zárva a Toldiban. Leila mindkettőre el volt menve (sic!), ez előbbire Jóanyával és Mélabúval, az utóbbira Ö.vel és Hagymaszaggal. Kritikai véna apadóban, a szöveges minősítéstől kéretik ezúttal mindkét esetben eltekinteni.

Késő délutánokig játszom azt, hogy reggelek vannak még mindig, holott akkor már régen késő délutánok vannak. Szégyellem is magam miatta. Nincsmunka, Nincslevél, Nincsjel, Nincsember, javasolnám ezeknek a szavaknak állítmányi alárendelő összetett szóvá való nyilvánítását, tulajdonnevesítését, tudnillik az ezek mentén ki-kibukkanó felszíni üdeség és az ezek alatt lakozó mélytengeri zavarodottság fura elegye lett szürke hétköznapjaim legmeghatározóbbika. Meg persze az állandó küzdés, hogy tisztességes szórendbe tudjam rendezni gondolataimat. És tőmondatokba is persze. Szóismétlés nélkül persze. Elvonatkozni vágyom.

A Szakirodalom erre azt mondaná: Kedves Leila, csúnyán itt lettél hagyva. Tisztelettel és őszinte részvéttel: a Szakirodalom.

Marika néniből 1026-os lett, én a Nyolcaska lettem, kiskeziccsókolom, aztán meg átment még a színen egy sukoró amőbamintás selyempizsamafölső is háromcsíkos királykék nejlondzsörzé alsóval. A legintimebb ruhadarabok vonultattak föl  - esztékás (szemüveg)keretek között, és míg lábam billen a rozsdás, nehéz vaskukán vérvételes vattapamacsot kidobandó, kikérem Marika nénit magamnak. Mi közöm nekem az ő bojtos szobapapucsához, mi köze az ő bojtos szobapapucsának hozzám, szelíden csak persze, felkiáltójel nélkül. Legitim indiszkréció, intimitás-gyilok, dietetikus kisnővér nyíltszíni suhanása laborban kígyózó sorok között, elnézést, itt se voltam.

M. tegnap mesélte el, amikor hárman, lányok, söröztünk, egyszerűen, Szimplán, varrógépasztalnál, annak is leginkább fölötte, hogy egyszer beszéltek épp telefonon, majd letették a kagylót, ő lefordult a székről, az a Másik, az a Lány, az a Húszéves, az, aki Szociológus akart lenni, az, aki a Barátnője volt, mondom tehát, letette a kagylót, lefordult a székről, egy napig kómában feküdt, majd nem mondom ki, megtörtént. (Gyuszó, Apa, Anya, Gyerekek, Csupaszív, Szeretet, mind eszembe jutottatok, nagybetűvel, sorban, így-úgy.) Aztán csak így-úgy megsimogatta a kezem. M. És nem ex-kollegina.

Szupertitkos hangulatkompenzációs combfix-hadművelet:

Jót eszek, oszt jólleszek.

(Szabó Lőrinc Lóci-versének két sora nyomán, melyben nevezett költő nevezett kiskorú fia azt írta az Istenről egy korai versében, s melyet apja megörökített egy késői saját versében, hogy: "Az életet adja, adja, / egyszerre csak abbahagyja.")

há rom hét tá vol lét til lá rom meg vá rom há rom hét tá vol lét leg fel jebb meg bá nom

(Távolléte nyomán az, ami; az utolsó hat szótag csak a rím okán az, ami)

Sűrű takony az orromban, sűrű, mint a meghatódás, sűrű, mint a ragaszkodás, sűrű, mint a szeretethiány és nem utolsósorban sűrű, mint az esendőség, ami generál majd egyfajta szégyenérzetet, amikor reggel mindezt újraolvasom. A világ jobbik fele itt van bennem, kérlek szépen, vedd el, akárhol is vagy. Kérlek szépen, ne kelljen soha szégyellnem magam. Igen, igen, igen, az. És nem, nem, nem, nem az.

A szomszéd lány vagyok, Anya pici lánya, önmagam kétségbeesése vagyok, a jobbik feled vagyok, sarokba húzódó szipogásod vagyok, szégyellnivaló hiperérzékenységed vagyok, önmagad-kereső csupaszcsiga vagyok. Könnyhomályos billentyűzet vagyok. Egyszerű pajzstalanságod vagyok. Elhiszed? Itt vagyok.

Túlélsz, Pöcök.

Perverz, rúgjbelém-módon vonzódom az olyan Földlakókhoz, akik ezeréves mammutfenyő képpel, a legfább pofával képesek zavarba ejteni engem, akiknél a száz az hol kilencven, hol csak gyökkettő. Akiket soha nem tudok kiismerni. Akik feltűnnek és eltűnnek, a mintha-mi-sem-történt-volna rapszodikus periodicitásával. Nem kell okosnak lenniük, szépnek sem, ugyanmár, lehetnek gyökéregyszerűek, még csak nem is a méret, ami a leglényeg, hanem az alulemocionált engem-leszarás. Szóval tkp. ne légy büszke arra, ha futok utánad. Téged minősít, nem engem.

Ezt a monológot álmodtam ma hajnalban. Azt hiszem, belehelyezkedhettem egy pár évvel ezelőtti énembe. Ez_most_nem_én_vagyok :o) (Hopp, mosoly, figyeled?)

Igen, meggyőződéssel állítom (ez olyan nyomatékosítás, ami valójában persze sosem fakad teljes és valós meggyőződésből), hogy ha visszaszámolok, akkor mire a nullához érek, tavasz lesz, jó lesz és szép lesz a világegyetemesség. Nem szorongok az ágyban kuporgván, nem lesz átmeneti bocs-hogy-élek ez az élet, nem lesz olyan, amilyen most, olyan semmilyenül szemtelen és szívbetolakodós. A probléma csupán az, hogy nem jövök rá, hánytól is kéne elkezdenem a bizonyos számolást, harminc csilliótól-é vagy netán csak háromtól. Mert ez az, ami nem mindegy. Visszaszámolok a visszaszámlálásig. Keresem a nullát, az origót, csak tudnám már végre, melyik tengelyre lépjek s tyúklépésben-é avagy óriásban tegyem meg a bizonyos elsőt. Ó, ha tudnám, hogy oldalról támogatnak gondos és tenyeres-talpas kezek. Ó, ha számíthatnék magamra, ó, ha nem hagynám cserben magam szüntelen. Ó, ha értenék a matematikához, ó, ha rózsabimbó lehetnék, ó, ha nem itt és nem most, óha, óha, óhájó, hali, Óhájóóó.

Emlékkönyvbe bele, hogyasszongya: evezz, evezz az élet tengerén, de vigyázz, ki ne köss a bánat szigetén. Alsó tagozatos mindentudásomat akarom vissza, de azonnal. Kinyitja a szeretet, bezárja az emlékezet. Titok... nem megmondtam, hogy titok?! 

Négysorosom szkeptikus:

enged-

tessék

meg a:

"tessék?"

Sz.j.: Sz.J.

Reggel elfelejtettem megfésülködni, így a zuhanyzáshoz feltűzött hajamat viseltem egész nap a fejemen. Minden jel arra mutat, hogy kész kalandregény kezd lenni az életem. Holnan netán még a testápolóra is elfelejtem háromszor rácsavarni a kupakot. Ma egy tornapapucs?! Holnap az egész világ?!

Jaj. Jaj. (jajgat)

YOUNG AMERICANS

Vigyázat, nagy szavak (és hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz): Ha meg akarnál ölni, megnézetnéd velem a Dogville-t úgy, hogy közben nem szabad sírnom. Előbb halnék meg. A második fajanszig sem bírnám.

Korán reggel, forraltbor-másnapossággal nem erősségem a beszéd, ez ma kiderült, csókolom (meg háj, meg satöbbi). Az lesz ám a szomorú, ha kiderül, hogy kipihenten és másnaposság nélkül sem erősségem a beszéd, tillárom haj. Hangulatfestő szavakkal létezem ma. Bocs. Sljörk. Szniff. Hratty. Félek, hogy ünnepélyes keretek közt fogom visszaadni a Kazinczy-díjamat.

Én sem vagyok jól. Egyáltalán nem.

Reggel ősz, délután tavasz, estére pedig téli hideg.

Reggel remegő fejjel és hanggal ébredek, délután kapok kisbabát az ölembe és gyümölcsrizst a számba, estére pedig lilára gémberedett ujjakkal ütöm a könnyhomályos semmit. A világot idehallucinálom, szememben rezgő monitor, mintha nem lenne hely új üzenet számára. Van hely új üzenet számára. Semmi sem rezeg. Megállok. Toporgok. Szörnyőséges fájdalomcsillapító magyarázatokat kreálok. Így nem lehet időt múlatni. Így nem múlhat az idő.