Én kicsi íráskészségem, én kicsi gyenge-benge zabigyerekem.

Kutya és macska. Volt belőlük sok. Leginkább gazdátlanok.

Meg békák.

A szívem tengerész.

Hódmezővásárhely-Népkert. Az utolsó vonatra vártunk, nyűgösek voltunk, este volt, sok volt a szúnyog. Egy percen múlt, hogy már Gyopárosfürdőn alhassunk a szállásunkon. A következő pont két óra múlva fog menni, illetve megy. Vagy ment. Már az igeidőkkel is bajban vagyok. Az állomás szürreális, szakadt, szép, nem egyszerűen a szocreál miatt. Letekertünk hatvan kilométert, az is benne van. Meg az is, hogy ha lefényképez a Gépész a tükörben, Frida Kahlo vagyok. Majd kiteszem fb-ra. Fogok én itt fotóbloggal idétlenkedni, nem fogok. Nem tudok fotózni, sose tudtam, sosem is fogok tudni. Se. Szóval faragott és sötétre pácolt alföldi népművészet van, volt a váróban, toalett tükör, ebédlőasztal és sámli, teletegelt sárga falakkal. Egy igaz szerelmet vesztettél el, írja Mari. Szegény Mari. Mondjuk bajuszom az nincs. Nem volt. Nem lesz.

Alapítok egy vallást, vagy valami, mert annyira jóban vagyok most magammal, hogy az ilyet nem szoktam (szokom, fogom szokni) sokáig bírni.

A körlépcsőház függőfolyosójának egyik sarokjában van a bejáratom. Igen, a  sarokjában, nem a sarkában. A sarkában nem adja úgy vissza. Írtam már róla, jobbra a Johnny Bravo a bicikliskurvájával, balra én. 
Kicsivel több, mint két éve költözött ide a hosszított fejű fiú, a juditka-hogy-van-néniék helyére. Kicsivel több, mint két éve akarok annyira nagyon jól lenni, hogy az akarásba belefájdul néha a gyomrom. Kizártak, kérdezi az ominózus sarokban állva a csinos szőke bicikliscafka, én meg csak bólintok, hogy valami olyasmi. Vagy elaludt a kádban, de ezt már nem mondom neki, csak gondolom. Nekem van kulcsom a lakásomhoz, neki nincs a hosszított fejű fiújáéhoz. Cseszhetem viszont a kulcsot, ha a kukucskálólánc be van akasztva. Ezt se mondom, már csak gondolom. Egyszerre jön az övé meg az enyém. Az enyém fürdött. Az övé meg. Nem érdekel. Fáj a gyomrom.

A kutya nem tud szülőleszakadni. Levegőkapkodós, ugatásképtelen néma sokkot kapott, amikor Anya átment a szomszédba Klárikához kertipartizni. Vagy Anya nem tud gyerekleszakadni, mert azt mondta, a kutya olyan meghatóan viselkedett, csak nézett a nagy okos szemeivel, olyan kicsi még, tudod, Kisfiam.

Annyi a negatív visszacsatolás rólam, hogy már nem nagyon tudom, mit kéne akkor odacsatolnom magamra. A fejlődésképtelenségem lerágott csont, a szubjektivitáshoz objektíve nem értek, olyan bornírt vagyok, mint akit a kutyase. Kinek ragyognak akkor glóriáim szatyorba gyűjtve, ahh, kinek tanuljak akkor párbeszédet írni meg?

Még mielőtt az ügyvezetrendelnő megváltja az indoor világunkat ebéd után nem sokkal az irodájában, mielőtt értékel félévet embergyűrűnkben, azelőtt muszáj, muszáj valakinek lefesteni, hogy tudod, van az amikor Apa, meg tulajdonképpen minden elegáns ember áll a világon, annak bármelyik pontján, szóval áll a vasalt ingben, a megkötött nyakkendőben, esetleg még mandzsettagombban is, lábszárközépig húzott bordó vagy barna zokniban, és a nadrág meg sehol, hogy mekkora önfegyelem, mekkora végiggondoltság, micsoda férfiatlan - de kétségkívül micsoda - elegancia az, az az indulás előtti okokozati nadrágot-utoljára-fiam.

Egy igazi nő nem tudja levetkőzni a női mivoltját (női börtön lakója, kékfény), nem tudok élni nélküled (apostolok, önökkérték), a vizelettartási problémámat biztosan nem (a lé elviselhetetlen könnyűsége, tenalédi).

Csak az apakomplexusomat ne. Legalább azt ne. Köszönöm, várom a folytatást.

Békén kell az állampolgárokat hagyni, bökött fenyegetőleg a mutatóujjával a hajléktalan felé a fehéringes, mielőtt felszállt a buszra. Az a hajléktalan csak vigyorgott ott fogak és szavak nélkül, nem is kéregetett senkitől, szóval lehet, hogy szegény nem is volt hajléktalan.

Egy bácsi a Hungárián a zebránál felémfordult. Féltem kicsit, hogy valami hegyibeszéd következik, Apa ne nézz, mert elrontom, de aztán végül csak megdícsért. A Kamaraerdőről lefelé gurulni a háború után versenyezve, így mesélte. Személy szerint én meg egy vidékinek öltözött biciklista vagyok, nem csak lélekben. További jó utat, mondtam kicsit magamnak is. Ma már van a Főnök, rámfér.

Tegnap este négyen tekertünk a teremben, az Életmódszerűen Kataedző, a Fürdőruhás Háztartásbeli Démon, a Süketnéma Külföldi és a Fehértérdű Én. Tiszta Pom Pom.

Nincs kétféle törülközőm, ahogy most szokás. Harmincféle van, ízléstelen, családias, keresztbe és hosszába csíkos, anyagában avitt, Nagyi monogramja, Manyi néni lengyelpiaca, mindenkinek elmondom, szabadkozom, én így élek.

Van egy hely, ahova nem tudok írni. Nincs egy hely, ahova tudok írni. Mivégre ez a spleen, miért beszélek mindig ennyit a törülközőimről.

Néhány nő kedvéért azért nagyon szeretnék bizonyos férfi lenni. Félreértés ne essék.

Nem kívánok én senkinek semmi rosszat, csak hogy árnyalja őt jobban az élet, kedvemre, drasztikusan, orrvérzésig.

Írtam ma Ágikámnak, hogy úgy érzem magam, mintha a topmodell leszek-ben lennék, csak én nem topmodell leszek, hanem mondjuk semmi. Jó, nem egészen így írtam.

A testem másfélszer én vagyok.

Mindenhol a nők bokáját nézegetem.

Álvemhes vagyok.

Elvettem a kedvem.

A múltkor pont felcseréltem véletlenül, nem esett jól: a fodrászat előtt kifelé fújtam, hogy ne érezzem, pedig annak jó az illata, a kocsma előtt meg beszívtam, hogy érezzem, pedig annak rossz a szaga.

Amikor ma csíkzenekarra lazítottunk a nemnormális, eszelős tekerés után, nagymagyarországnak láttam az egyik műterméskövet az anyagában linóleum műjárólapon.

A parlament mellettről meg - Jucika - az jutott eszembe, hogy Nagymamamagyarország. Jóféleképpen.

Hány veszekedés, válás, orbitális dugás, gyerekszületés, regény, film, bűvésztrükk, tévedés lesz a fociból. Mi az nekünk, ami nektek a foci. Analógiákat akarok.

Amikor a kétdimenziós provokatőr magát túldimenzionálja, az mennyire úristen, és hogy beleszaladunk mind a csövébe. Mennyire egy hülyék vagyunk, úristen.

Pattanásos lett az orromalja a sok vécépapírtól.