Az írói névsoroknál mindig csak a nőkre figyelek, és nekik se az írásaikat guglizom meg, hanem a fényképeiket először.

A Törzsökös Hinterládi Lélekvigasztalók Mi nékem az úristen c. dalát szeretném kérni csengőhangnak.  

Hát én lehet, hogy egy igénytelen aberrált állat vagyok, de nekem tényleg minden svéd film tetszik.

Milyen elfogult tud lenni az ember a saját piszkaival meg szagaival.

Reggel a Fidesz ébresztett telefonon. A tévében Düh Klaudia Magdolna beszélt Jézusról. Lárika az imént csengetett át, hogy kapok egy órát átnézni az új Avon katalógust.

A hajót a seggemben érzem, a lépcsőfordulót az alkaromban. Egész éjjel kurzívban beszélgettünk.

Nagyon idegesek tudunk lenni néha. Meg/és/vagy neurotikusok is. -sak. Szól hozzánk a Fejhanga. Vagy röhögünk, vagy idegesen rángatózik a lábunk az asztal alatt, váltócipőtlenül, hótaposóban. Olyan is van, hogy én - jómagam - félrekönyökölök. Vagy be a két lábam közé, vagy csak úgy simán lenyomulok könyökkel a levegőbe. Csípővel lekaszálom ugyanazt a széket, ablakpárkányt, sarkot. Kirántom a monitort, forgatom, szinte leesik. Röhögünk, mi mást tehetnénk. Meg amikor maximumra van véve a hangerő egy kompromittáló zene vagy jelenet vagy alkalmazás alatt. Az burleszk. Vagy van, hogy D.-nek nagyobb a tokája, meg van hogy nekem. Valamelyikünk szájszaga mindig uralkodik az irodában, aztán vagy érezzük, vagy nem. Ha úgy adódik, adunk rágót egymásnak, ez természetes. Mint az is, hogy vanekajád, meg hogy miteszel. Láttad azt az ügyfelet? Aha. És? Hát nem tudom. Gondolom, röhögni kell rajta. Aha, kell. Kövér, sovány, tájszól, artikulál, túl süketnéma, milyen a nadrágja, ilyesmi. És akkor röhögünk. És ilyen rajtaütésszerűen nyitva maradnak alkalmazások a maguk kétértelmű mondataival, és pont akkor kell valakinek odaállnia mögénk. Annyi mögém vagyok. Annyi alkalmazás. Annyi kínos beszélgetéshiány, annyi monitor felhalkítva. Velem, érted, aki a szavakember. Beszéd közben többször és véletlenül leköpöm E.-t. Tűri.

Főnök után vécén nem illik érezni semmit. 

Okos vagy bazmeg, de eladtad a lelkedet, szólt pont a fülembe, és ennél a sornál azon hidegében seggre is estem a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium előtt.

Meg kéne telnem szeretettel. Felváltva félek mindentől. Elmegy a hangom, a hajam, a szemem. Kegyetlen, rettenetes és kedves kis bohóc vagyok, napjainkban főleg. Tudom, hogy szeretni kell, tudom.

Előtte halmazokba kell mindent rendezni. Az evőeszközök és a poharak a bal mosogatóban maradnak. Ha a bal mosogatótálca aljára rászáradt az ételmaradék, le kell veretni kicsit melegvízzel. Nem nagyon, de mégse jó koszos állóvízben mosogatni. Be kell dugni a bal mosogatótálcába a dugót. Régebben a jobba, amelyiket ilyenkor öblítésre használom, szintén be kellett dugni a dugót, de ez a szabály mára már lazult. Ott mostanában az is elég, ha rendesen kimosom a mosogatótálcát, de mondom, rendesen, szóval mosószerrel meg külön súrolószivaccsal, és amikor a bal mosogatótálcában már elmostam a cuccot, akkor a csapot megengedve a jobb tálcában leöblítem. Vissza kicsit. Nyilvánvaló, hogy az edényszárítóba nem fog minden elférni, a poharakat egyáltalán nem is szeretem odarakni. Azoknak leterítek két, általában egy bordópiros és egy kéksárga kockás konyharuhát a kenyérvágódeszka elé, és oda pakolom őket. A bal mosogatótálcában lelocsolom mosogatószerrel a cuccokat, és ráengedem nagy sugárban a forró vizet. A cirkó ilyenkor fel-le lobbantgatja az őrlángot a bojlerben, figyelni kell, hogy a végeredmény ne legyen túl hideg vagy túl meleg. Amikor menet közben korrigálom a hőmérsékletet, előfordulhatnak kisebb balesetek. Mondjuk hogy a víz a pohár körül már megfelelő hőmérsékletű, de ha belenyúlok a pohárba, ott még lehet tűzforró, mert amikor elkezdtem engedni, akkor a túl forró víz a pohárba folyt először, és nem vegyült el a többi langyos vízzel. Minden fordítva ugyanígy megtörténhet, nem ecsetelem. Ha túl sok a pohárnemű - nem csak szűk értelemben vett koszos pohár, de bögre, müzlistál, kávéscsésze stb. is -, akkor azokat a bal mosogatótálca peremére rendezem. Ott várnak a sorukra. Körülbelül öt-hat pohárneműt lehet biztonsággal elmosni egyszerre. Ha ennél több van a bal mosogatótálcában, összekoccannak, sérülhetnek, törhetnek. A vékonyfalú boropoharaknál különösen kell vigyázni. Ha az első pohárkörön túl vagyok, átpakolom őket a jobb mosogatótálcába. A bal mosogatótálcában felszabadult helyre teszem a következő koszos pohárkört, és amíg a jobb mosogatótálcában folyóvízzel - ügyelve a cirkó rapszodikusságára - leöblítem a már tiszta, de még mosószeres pohárneműket, a bal mosogatótálcában áznak kicsit, és nem kell őket annyira csiszatolni. Pont olyan folytonos az egész, mint a panírozás, csak itt nem liszt van, tojás és zsemlemorzsa, hanem bal mosogató, jobb öblítő és konyharuha. A pohárneműk után jönnek a tányérneműk. Azokat akkor lehet csak a szárítóba tenni a nekik kialakított kis rovátkákba, amikor a szárító még üres. Igen, eközben a koszos evőeszközök végig a bal mosogatótálca alján pihennek a habos mosogatóvízben. A tányérneműk után jönnek az egyebek, úgymint levesestál, serpenyő, lábasok stb. Ha ügyesen egyensúlyozok, a legnagyobb lábasokat is a tányérneműk tetejére tudom tenni. Az evőeszközök eddigre már úgy feláztak, hogy alig kell őket megsúrolni a szivaccsal. A végén a vizet leengedem, de közben egy másik mosogatószivaccal letakarítom belőle a mosogatót és környékét, mert azért összepocsoltam mindent rendesen. A habos mosogatószivacsot még utoljára jól kiöblítem, és végigcsuszkázok vele a mosogató peremén. A bal mosogatótálcában fennrekedt elhasznált mosogatószerhabot hideg vízzel leveretem. Meleggel nem jó, attól elkezd még jobban felhabzani. Mire a mosogatót és környékét letörtöltem egy harmadik, mondjuk zöldsárga kockás konyharuhával, az addig szájukkal lefelé fordított pohárneműk már valamennyire lecsöpögtek, ezért egyenként fel lehet őket fordítani. Ez azért fontos, mert így cseppmentesen ki tud száradni a belsejük is, és nem reked meg bennük a pára. Pár perc múlva el is lehet őket pakolni. A tányérneműknek és egyebeknek valamivel több idő kell a teljes száradáshoz.

Gondnok urunk tegnap este körbelépkedte a hóban a belső udvart, rottyantott egy öblös-recsegőset, és úgy mondta, ott, a hólépkedte kör közepén, hogy van isten.  

Ottlétetekkor.

Meg is érkezett.

A neglizsé szóról mindig a Hernádi Judit jut eszembe.

Nem akarok Judit lenni, kiáltottam fel az imént a kisboltban.

D.-t a pocakos bácsi gyanúsan kis körben kerülte meg legott. Megmutatta, hozzámdörgölőzött.

Várjuk a halált.

(Bocs, Anya.) A faszt várjuk.

Remekbe szabott piszkozataim és kukáim vannak.

Bámulatos ritmusa tud lenni a következetlenségnek.

Szóval így összefoglalva, igen, a fülhallgató az én spanyolvigaszom.

Életem legjobb női, ki-befinomulunk, elordenárésodunk, feleségülveszünk, tartalmasidőtöltünk, virrasztunk, alszunk, iszunk, iszunk, iszunk.

Megfelelő zeneválasztás kérdése, fülhallgatóé, hogy az aluljáró hajléktalanokkal többé nem aluljáró hajléktalanokkal, hanem kemping vidáman kipárolgó önmagunkokkal.

Harisnyanagyrádon férfiszokni.

Alaposan megnéztem magam tegnap a tükörben. A testem semmit nem változott ezalatt a lassan öt hónap alatt. Ahogy tekerek, még mindig alig takarja a csípőmet a karom szemből, annyira széles. A combom se reng kevésbé. (A seggem nem látom, az most érdekel.) A vádlim se kidolgozottabb. Viszont bárkit letekerek tíz kilométer sprintben. Ha az elején előrébb volt az én szobabiciklim az övénél, akkor az enyém a végén is előrébb lesz.

Kontaktliba.