Először lecsapja a biztosítékot. Aztán beszippant valamit keresztben, amitől nem szív. Az ágy alatti dobozok alatt már méteres csomóban nyúlik a hajjal keveredett rózsaszín por. Kikotrom ceruzával a csőből. Káromkodok. Orrcsepp. Aztán a másik áll le. Villog, nem centrizik. Hibaüzenet. Tisztítsa meg a szivattyút. A Gépész szétszereli, bokáig ér a víz a konyhában újfent, de megvan. Diadalittasan emeli föl. A melltartópántom pótpántja. (Ez csinál a 85A-ból 90A-t.) Újraindítjuk. Újra hibaüzenet. A Gépész szétszereli, bokáig ér a víz a konyhában újfent, megint megvan. Rezignáltan emeli föl. A másik melltartópótpánt. Hajat mosni már nincs időm. A hajpántom hajszagú, utálom. Utána ez, szombaton ez, vasárnap meg ez. Olyan szimblematikusak a hétvégéim időnként.

Elindulok télikabátot venni, aztán veszek egy nyári cipőt.

(Az élet sorozatból)

Milyen furcsán intenzív élmény tud lenni más mondandójában felfedezni az ellentmondásokat. Hálisten, hogy nincs kommentboxom, szálkás és gerendás szem egyaránt nem maradna szárazon itt sem. Ó, Anyám, neveltél volna magamhoz valónak, hogy félek mindentől, ami nem én.  

- Nemtok dialógot írni.
- Miva?
- Nemtok dialógot írni.

Nem akartam ide fröcsögni a kis sajátprivát azért-tart-itt-ez-az-ország-omat, mert nem, mert csak, de nem bírom ki, bocsánat, fröcsögnöm kell, hogy a tébékártyám, a szabadidőm, a szabadidőnadrágom és az összes szabad és nemszabad gyököm tele van azzal, hogy hétmérföldes csizmával, makraméba fonott hátrakötött lábujjakkal, munkaidőben, nehezített pályán, lecsúsztatott innenonnani betegszabikkal és túlóra-ugyan-nincsen-de-majd-elszámoljuk-alapon, hiper- és hipoglikémiás állapotok random váltakozásában kell végigjárnom az összes számomba jöhető közegészségügyi intézményt, hogy aztán az illetékes szabin legyen, elfelejtse, személyesen ne adjon időpontot, csak telefonon, ami füreliz meg bocselli pánsípon, meg kéremvárjon, és ne ismerje pontosan a jogszabályokat, hogy a jóindulattal kikövezett pokolúton a körpecsétjével meg a kis tintenpenjével rosszul ikszelje be a vényt, és miután kétszer egymás után teljes áron megveszem a tesztcsíkot, mert jövő héten úgyis megyek, addig már féllábon is, teljes áron is kibírom, szóval ezek után a patikában én vagyok az, akit utálnak, mert miután kiderült, hogy a tesztcsíkot ezentúl a háziorvosom írhatja csak föl, akit én nagyra tartok, tisztelek, de személyesen sajnos csak alig ismerek, mert nyolc kerület és másfél munkaidőbeni békávéóra választ el tőle, valamint a tudat, hogy nekem ő elsősorban azért lett egy éve az új háziorvosom, mert a miskolci túl messze van, meg Apát is erősen félrekezelte anno, és különbenis megvan nekem a magamhoz való endokrinológusom, diabetológusom, szemészem és délbudai meg északcsepeli laborom, szóval miután kiderült, hogy ő írhatja fel csak, és fel is írta kis kolleginai segítséggel, mert az újonnani háziorvosom mitadisten a kolleginám anyukájának a főnöke, így kolleginának csak kezébe adtam a diabetológusi ajánlást, amit ő hazatoyotázott az anyukájának, aki odaadta a háziorvosomnak, akkor kellett szembesülnöm a patikában azzal, hogy az az ikszecske rossz helyre került, és a háromhavi kilenc doboz csík helyett csak upszi-bupszi-bocsika, kettőt kapok, és a patikakártyával fizetett kilenc doboz csík árából a tenyerembe adta vissza a készpénzkülönbözetet, mert először ő sem vette észre, csak a lassított felvételes patikakolleginája, hogy valami nem stimmel, és akkor kibukott belőlem nagyközönség előtt, mert akkor már persze huszan álltak mögöttem, hogycsaktudnám, miért nyomatja akkor a tévé a kálidartúr kellemes búgó hangján, hogy egy, megérettameggy, hét, észnél légy, és hogy mérd napi hétszer a cukrodat, ha már egyszer ezt osztotta neked a közepesen inuzlinérzékeny jóistened vagy mid, hogy egyes típusú vagy, ha senki nem tudja, a patikus se, aki egyébként a lassúsága ellenére nagyon segítőkész és sajnálatos volt, hogy hova kell tenni azt a kis ikszet, hogy valóban háromhavi csíkot kapjak, ne csak ezt a két dobozt, amit tizenöt nap alatt elszúrkálok, mert ő is azt mondja a sajnálatos hangján, hogy a neten hiába nézi meg, egyrészt lassú, és ott is mindig mást mondanak, és akkor azt még nem is említettem, hogy nyolc munkanapja három darab neten rendelt ún. A kosaras melltartóval kipárnázott kézitáskával járkálok mindenhova, amit törvényadta jogom visszaküldeni ugyan, mert az ún. A kosaruk egyenként lötyög még a fejemen is, akkora, de nincs időm, és gyűlölöm a munkám, és egyébként egész nap mosolygok, és csak mosolyogva káromkodok, és csak itt nagy a szám, de itt legalább tényleg, és a zoli is meghalt, szóval mindenki megbaszhatja a világmindenség vényköteles efkosaras tévedésekkel kipárnázott politikailag mindig korrekt élethossziglani és életidegenlő díszharmóniáját. 

Az a szépség csak igazán, az, hogy nem tudom, kinek a devianciája hogy öröklődik belém, hogy jön ki majd rajtam, hogy Anya, meg Apa, meg a felmenők, a környezet, a border, a lány, meg mi lesz a lesz, és mi lesz csak milenne, meddigre lesz odaszámolás, és honnantól a vissza, hogy megbomlik-e, vagy mindig csak lenyomok, hogy lesz-e gyerek, amit akarok, vagy nem lesz, csak akarok, szülök-e beteget, tolom-e tolókocsiban, ősz, télködök, kifújom, tavasz, hátsó ülés, közös ülés, leszek-e őszinte, félek, borulok-e, maradok-e tisztelettel, leszek-e Anya, a sajátom, északfok, mindenkit túlélő, mosolygó, befelé, nemrák, vagy csak idegenség, tehetek-e rólam, ha kicsúszott, ha visszatömöm, az a szép, az, meg a harangozóteri.